Harangszó, 1925

1925-02-15 / 7. szám

so HARANQSZÓ. 1925. február 15. ban nem a felekezetiség elválasztó falát akarta magyar és magyar közé húzni. Regényíró művészeté­ben azt láttuk legjellegzetesebbnek, hogy mintegy gyűjtőtükörként egy pontba, az önkényuralom magyar­jának leikébe, vetítette a magyarság minden ragyogását. Ilyen egybe­foglaló és nem elválasztó lelki tényező nála protestáns hite is. Nem a hittételek embere, nála a vallás leglényegének belső átélése a jele az igazi hitnek s éppen itt emeli ki és teszi maga elé földi élete irányító tűzoszlopának a pro­testantizmus egyik jellegzetes ösz- szetevő elemét, a türelmességet. „Mit ér abhan válogatni — mondja — hogy mit higyjünk és mit ne higyjünk? Mit ér az imádság jó tett nélkül? A puszta szótól senki sem üdvözül és tudatlansága miatt senki el nem kárhozik. Ezt tartsá- sátok meg, hogy a hit szeretet nélkül megholt állat. . . Minden hit jó, csak megtartsátok s min­denki legyen tisztelettel a másé iránt.“ Örökké aktuális álláspont! Jókai a protestantizmus esszenciális vonásának ezt a felvilágosodott türelmességet látta, melynek ható­ereje nem a szétbontásban, hanem egy minden felekezeten felülálló lelki egység megteremtésében nyil­vánul meg. Jókai, a magyarság színes ál­mainak írója és Jókai, a protestáns emberszerető ember — ez a kettős és mégis eggyéolvadt arc néz felénk műveinek pompázó lapjairól. Az Hű mindhalálig. Irta: Gyurátz Ferenc. (21) Kardos Vilmos és neje távol vidéken utaztak. Felkeresték özv. Bóthné asszonyt is, ki fiaival együtt lakott. Olivér vezetése alatt a férje halálával megszakadt, de újra kezdett kereskedés ismét felvirágzóit, a házban az édes anya boldogsága mellett a gyermeki hálás szeretet őrködött. Az öz­vegy tárt karokkal fogadta, örömkönyekkel ölelte keblére Vilmost, mint fiát. Megcsó­kolta nejét is, melegen üdvözölte s áldást kért házas életükre. Fiai Olivér s Richárd is — amint jöveteléről értesültek — siettek a kedves vendég ölelésére. Látszott, hogy ennek látogatása örömünnep az egész házra. — Ez a család, Edith — szól a kapi­tány nejéhez fordulva — amelyik engem, mint szegény tehénpásztor bojtárt az útfél­ről magához ölelt, úgy szeretett, nevelte­tett, mint saját gyermekét Neki köszönhe­tem diplomámat s ezzel állásomat. — Ez csak fél igazság, folytatja most a múltról emlékezést Bóthné — engedd Vilmos fiam, hogy kiegészíthessem. Edith húgom! Kardos kapitány, mint közép és felsőbb iskolai tanuló jeles tehetségével általa meglátott nemzeti és emberi álmok ragyogó elképzeltetésében hatalmas eszköze az ő regényírói stílusa. Ha az emberi relativizmus könnyen gördülő kerekén minden álma és eszméje, mint hatóerejét vesztett érték, a múlt semmijébe szaladna is, stílusa eleven erő ma­rad mindaddig, míg magyarul ír­nak e földön. Prózaírói munkás­sága betetőzője annak a hosszú fejlődésnek, mely a magyar iro­dalmi nyelv kiképződésének törté­netében a XVI. századi harcos pro­testáns prédikátorok írásaival indul meg. Jókai stílusával teljes virág­zásba bomlott a magyar nyelv fája. Egyik írásában a magyar nyelvet a Stradivari-hegedűhöz hasonlítja. Ennek a hegedűnek ő volt egyik legnagyobb művésze, ki eddig még soha nem tapasztalt, álombaringató bűvös-bájos zenét hallatott ezen a sokáig lenézett hangszeren. Regé­nyei tanították meg közönségünket a magyar könyv szeretetére, ő mu­tatta meg, hogy a magyar nyelv tud sírni és kacagni, tud kifejezője lenni az emberi érzelem és gondo­lat minden színárnyalatának. A magyar nép mesemondó kedve, mint sajátosan keleti jellemvonás, benne testesedett meg először s akkor, amidőn ezerszínű fantáziája ragyogó képeket festett a köréje gyűlt magyarság elé, egyúttal meg­mutatta azt is, hogy hogyan kell ezeket a látásokat szavakba örö­kíteni. Megmagyarázhatatlan erő ez, Jókai nyelvművészete. Nem is fiaimnak hű támogatójuk, szellemi vezető­jük voh. Bizalmukat megnyerve szóval, példával élesztette bennük a kötelesség­érzetet. Mikor férjem halálával a balsors keze házunkra lesújtott s mindenből ki­fosztva számomra csak a végnyomort hagyta hátra: kétségbeeséssel küzdő fiaimnak az ő tettrekeltö élő hite volt támasszuk. O lelkesítette fel őket azon cél kitűzésével, hogy ha tovább ostromolna is a sors: an­nak a jó édes anyának — amíg, mi élünk éheznie, fáznia nem szabad. Ő fiaimmal együtt munkája gyümölcsét magától meg­vonva védett engemet az ínségtől és ezt én csak később tudtam meg, mikor hely­zetünkben ismét kedvezőbb változás ál­lott be. — Igazán szép, — szólal meg Edith férjére tekintve. — De én erről mind eddig semmit sem hallottam. — Azt gondolom, Vilmos a dicsekvés­nek még árnyékát is kerüli. Ha jól tesz, azonnal elfelejti. De bennünk, akik áldozat­készségét tapasztaltuk: jótettének emléke halálig megmarad. De most már itt az ideje, menjünk a másik szobába s folytassuk a terített asztalnál a viszontlátás örömeit. A vendégek ismételten kénytelenek vol­tak meghosszabbítani a kedves családi kör­ben maradni. Alig tudtak kibontakozni a akadt még senki, aki tudatossá for­málta volna ezt a nem érthető, hanem pusztán csak érezhető ha­tást, mely regényei olvasásakor lelkünket hatalmába ejti. Ha olvas­suk, buján pompázó nagyszirmú keleti virágok között gondoljuk magunkat: mindenütt illat és szín, vibráló termékeny élet derülten mosolygó kék ég alatt! Ezt a jóságos arcú, kékszemű, gyermeki lelkű nagy magyar mese­mondót nemcsak nemzete hallgatta. Még az elnyomatás nehéz éveiben a szabadságharc emigránsai lefor­dították regényeit a művelt világ minden nemzetének nyelvére. Ez­zel Jókai, Petőfivel egyidőben, be­vonult a világirodalomba. A kül­föld exotikumokat kereső irodalmi ízlése regényeivel igen kedvelt táp­lálékot nyert, hiszen — amiben éppen a legnagyobb — stílművé­szete a nem is mindig hozzáértők által készült fordításokban teljesen elveszett. De regényei belevittek a külföld leikébe egy gondolatot, azt t. i., hogy van itt a Duna-Tisza mentén, a Kárpátok hegyláncai közölt egy nép, melyben sajátos erők, kívánságok s tehetségek él­nek, hogy van Európa életében magyar probléma. Az előbb azt mondtam, hogy Jókai élete harmadik fejezetében már idegenül járt a háború előtti idő vérért és aranyért rohanó ma­gyar társadalmában. Hadd idézzem megerősítésül Gárdonyi Géza Jókai temetése után írt röpke feljegyzé­vendégsz eretett karjaiból. Innét elbúcsúzva Vilmos nejével azon városba ment, hol szülei meghaltak. Este értek oda. Másnap délelőtt kimentek a te­metőbe. Vilmos az ismert helyen megállva kö­rülnéz s nem találja az egyszerű fakereszt­tel jelzett sírokat. Amint feltekint, egy fehér gránit síremlék tűnik szemébe s rajta atyja, édes anyja nevét olvassa. A két, virággal beültetett, híven ápolt sírt, az emlékkövet díszes vasrács vette körül. Meglepetien áll s a másik pillanat­ban e szavakkal fordul Edithez: — Edith, ez a te munkád. Igen köszö­nöm. — Ezeknek a jó szülőknek, kik nekem ily kedves férjet neveltek, én is hálával tartozom. A kegyelet adóját egy szívvel, lélekkel rótták le az elhunytak emlékének s a kö­vetkező nap tovább indultak. Meglátogattak még több nagy várost s öt heti utazás után haza érkeztek. Edith, amint kipihente magát: azonnal levelet írt Marinak. Rész­letesen közölte az utazásban látottakat, halottakat. Megköszönte Alfrédnek szíves fogadtatását, kinek örömmel hallgatta el­beszélését a telepen tapasztalt nagy ven­dégszeretetről. Lelkére kötötte, hogy szü-

Next

/
Thumbnails
Contents