Harangszó, 1925

1925-02-08 / 6. szám

44 ' HARANGSZÓ. 1925. február 8.

könnyen tapasztalható nyíltságot, őszinteséget, igaz, bensőséges jóságot és az élet minden bajára gyógyító balzsamként ható megértő sze- retetet... Hónapok múltán lett előttem nyilvánvalóvá a búcsúzáskori nagy fájdalmam... a velem való szakítás megérzése volt az. Leveleimet visszaküldetted azzal, »nem fogadja el«. Vagy talán Te nem is tudtál róla ?...

Azóta csúnya 6 esztendő telt el. Némi változáson magam is átestem. Az utóbbi viselkedésemet durcásságnak, lelketlenségnek, istentelenségnek fogod bélyegezni. Gondolkoztam. Házadhoz én nem mehettem.. . Ev. lelkész, olyannál, ki gyermekeit eladja, őseinek hitét, kik a reformáció első idejétől ev.-ok voltak — megtagadja, annak házába nem teheti be a lábát. .. Most is ez a meggyőződésem, hogy mégis jövök, az Ur Jézusnak köszönheted. Legjobb Barátodnak, aki velem, veled szövetséget akar kötni.

Már gyalogszerrel bandukoltam a tanyák között s gondolkoztam azon, mivel is köszönök be, megeléged jem-e kézszorítással? A 6 esztendő előtti bibliaolvasás félbemaradt, megjelölt helye ügy meradt a Bibliámban. hisz’ azt folytatnunk kell még... Uram, az ő nyomorúságokban kerestek Tégedet. .. Itt maradt félbe. Emlékszem, utána sétálni mentünk s nehezen értetted meg — akit szeret, megostoroz az Úr!. . .

Már nagyon közeledtem a bará tóin tanyájához... Síinte verej ékez

lotában vagy gúny hóban — mindig tiszteletre méltó érdeme. Ezzel neveli családi otthonának vonzó erejét, őrzi férjének jókedélyét, egészségét.

E pillanatban Owerfonné lép hozzá s halkan értesíti, hogy a koc-is, ki fogatával már itt áll kérdezted, vájjon kifogjon-e, vagy még várjon, de ez eselben nem érkezhetnek a városba a kitűzött időié.

— Okvetlen mennem kell — szól Alfréd. Ez a kedves i> dián menyegző annyira leköt, hogy az emberrel majdnem a kötelességét is elfelejtett. Lelki atyám, bevallom egykor cn is gyű öltem a vad indiánokat, én is sürgettem ellenük az irtó harcot, és most oly vidáman érzem magamat közöttük mint & legjobb barátok köreben E változás is azon einberszeretet hatalmára emlékeztet, amelytől vezetve Vilmos sógorom ide jött s békére szoktatta e népe! s atnely- lyel oly áldásosán munkálkodott lelki atyámmal együtt.

Tisztelendő asszony s Karolin kisasz- szony fogadják mégegyszer köszönetemet a szives vendégszeretetért. Ha utam erre hoz, legyen szabad ismét házuk ajtaján kopogtatnom.

Meleg búcsút vett Sasszemtől, nejétől és az indián vendégektől. Kezüket megrázva adta értésükre, hogy ő is jóbarát,

tem a bekövetkezendő dolgok miatt. . Hogy’ lesz, mint lesz? Istenem — sóhajtottam — nekem ez ügyben nincsen akaratom !...

További További A szép vetésű táblák közül lódobogás hangzik. A paripa úgy vágtat, hogy szinte félnem kell az elgázolástól! Egyszerre csak megáll. Gazdája eldobja a kantárt s fut felém. Magam is leteszem táskámat s összefutnak ölelő karjaink, majd sírunk mindkettőn...

Hív tanyájába. Minden elkészítve számomra, ismeri még szokásaimat... De nem erőszakoskodik... Testvér! Nem mehetek a lakásodba... A re- verzális miatt. ..

Könnyek között ömlik ajkáról a beszéd: átkozott az én életem... Őseimet látom mindig magam körül... Eljöttél... Sokszor még ebben is kételkedtem... Nem írtál!... A találkozást mégis így képzeltem el — a régiek után... A reverzá- lis... — te megértesz és megbocsátasz... A gyermekemet én tanítom, semmit nem engedek a nyakába akasztani... Én fektetem, én ébresztem. . . Én imádkozom vele. .. A int megnő, Németországba kiküldőm... Beteg vagyok... Gondolsz e rá, ha már nem lennék... Fényképedét ál landóan mutogatom... Szeret ő is Téged... Testvér, fáj az élet na- .gyón... Azt írtad, hogy más boldog volna helyzetemben Kicserélném a kunyhó lakójával is...

Aztán szóltam én, kezét a kezembe tartva: nem vigasz tahi jöttem, hisz’ beszédemmel csak mélyebbre hasiki az indián testvéreket szereti és ezután is ellátogat hozzájuk Mari s Káro y szállására kísérték, hogy a csomagolás gyorsan végei érjen Az utolsó percben Alfred egy százdolláros bankjegyet e megbízással ad át Marinak:

— Ötven dolláron végy valami ruha kelmét a két derék koszorús leánynak kik a vendégasztalnál oly ügyesen, szépet) felszolgáltak. Ölven dolláron pedig te végy. Károly, valami hasznos munkaeszközt, vagy más oly házi szereket, amelyekre legnagyobb szükségük van azon érdemes indiánoknak, akik a menyegzőhöz vadat, halat szereztek be szívességből. Legyen ez adomány szolgálatkészségük jutalma.

A kocsihoz mértét Mari e kéréssel fordul Alfrédhez:

— Add át szívünk üdvözletét kedves szüleidnek, Edithnek, ha az utazásból visz- szajön mondd meg, hogv cpedve szomjazom a hir után, amely róla siói. Örvendeztessen meg levelével.

— Légy nyugodt, amint haza ér: az lesz az első doiga. Ő is nehezen lúd nálad nélkül élni.

Mari s Károly megölelve, életükre Isten áldását kérve felült s a kocsi elrobogott.

(Folyt, kör.)

tanám a sajgó sebet, csak látni akartalak... Jelezni akartam, hogy rám számíthatsz minden bajodban, Mást mondani nem tudok: ha látod tekintetemben az őszinte megértést, hát vigasztalódj és nyugodj meg... Ne menj bírósághoz... A jó Isten majd eligazítja... Ne zúgolódj I.,. Békülj meg önmagaddal és várj * türelemmel ... Keresd Istent, olvasd az írásokat és minden megoldódik. Erősítsd a hitedet. Erősítsd Isten-hűségedet. Ebben neveld a gyermekedet is. Testvér, én szeretlek... A gyermekedet is... Isten veled 1...

A te Istenednek nevét hiába ne vegyed.

1. Áldjatok és ne átkozzatok!

(Róm. 12, 14.)

Egy utas meghallja, amint egy ifjú utitársa Isten nevét karomolja. Feléje fordulva fájlaló, komoly tekintettel méri végig ezért az ifjút, ki ezt észrevéve, mentegetődíni igyekszik.

Utas: (komoly, de gyengéd hangon) Melyen bánt és nem tudom sző néikül megállani, ha Isten nevét meg szentségteíeníteni hallom. Istennek, az én mennyei Jóltavőmnek köszönhetek mindent, amivel csak bírok s azért az Isten neve előttem szent.

Ifjú: Ó én csak meggondolatlan voltam és nem gondoltam semmi rosszra.

Utas: (barátságosan.) Elhiszem ; de a Teremtő azt kívánja mindenki tői, hogy ez Ő tiszteidére és Vele szemben való kötelességeinkre mindenkor gondoljunk. Meggondolatlan ság nem menti a bűnt.

Ifjú: Beismerem, hogy nem szükséges, sőt nem is illő az ilyen kife jezések használata. Kérem, ez nálam csak rossz szokás.

Utas: Ez sem jobb mentség az előbbinél. Mondhatjuk-e mi Istennek: Azért szentségtelenítetiem a Te nevedet, mert ez szokásom ? Rossz szokás felvételére senkit sem kény szerítenek és ha tudjuk és ismertük hibáinkat és továbbra is megtartjuk azokat, csak növeljük bűnünket.

Ifjú: Igaz; belátom, hogy helytelenül cselekedtem, azért bocsásson meg, kérem 1

Utas: (az ifjúnak, kiben a jó érzés még megvan, szívélyesen kezet nyújt.) igen örülök, kedve, barátom, ezen nyílt és őszinte vallomásnak, de mivel az Istent bántotta meg, azért csak Ö bocsáthat meg. Én ta-