Harangszó, 1925
1925-12-27 / 52. szám
1925. december 25. HARANOSZÓ. 413 tudott tért hódítani nálunk a karácsonyfa. Szinte két évtizednek kellett eltelnie, míg népszerűvé lett. Franciaországba hasonlóan egy német hercegnővel vándorolt be a karácsonyfa. A Tuilleriákban orleánsi Helén mecklenburg schwerini herceg- nő részére itt 1837-ben díszítették fel az első karácsonyfát. Angliába — ami mindenkit meglephet — csak Viktória királynő férje, szász-koburg-gothai Albert hozta a karácsonyfát. Amint Viktória királynő elbeszélte — »Albert ragaszkodott hozzá, hogy egy karácsonyfát akar.« — Az udvarból a karácsonyfa csakhamar elhatolt a legtávolabbi kórókbe is. A karácsonyfa azután észak felé is megkezdte diadalmas vándorutját. Ki ne ismerné a híres dán költőnek, Andersonnak karácsonyi regéjét a fenyőfáról. A karácsonyfa azonban nemcsak az Öreg Európát, hanem a világ többi részét is meghódította a maga számára. Brazíliában a német telepesek karácsonyfa mellett ülik meg karácsony ünnepét Természetesen fenyőfa helyett beérik araukáriával is. New- yorkban 1901-ben múlt 50 esztendeje, hogy az első karácsonyfa felragyogott. Kínában a császár palotájában is ragyogott karácsonyfa, amikor ott Waldersee gróf karácsony estéjét ünnepelte. De otthonos a karácsonyfa még az eszkimóknál is, ahol természetesen nem lévén fa, de még magasabb bokor sem, egy sátorrudat díszítenek fel fatOrzsül, egy elhasznált hordó küllőit felékesítik ágak gyanánt, gyertyát és díszt raknak rá s így ünnepük meg karácsony szent ünnepét. Hirdessen a llHarangszó“-ban. .Milyen csodálatosan szépen ragyog“ — mondia Jolánnak Mária. A nap keltét már a Várhelyről nézte Boros, és ahogy újra találkoztak a kastély terrasszán a regf elinél, már biztosan merte a hölgyeknek llitani, hogy érdemes lesz ott ásatásokat végezni. Mert minden újonnan szerzett megfigyelése azt a föltevést igazolja, hogy a nagykiterjedésű lapos dombtetőn, úgy a hatodik vagy hetedik században, nem ugyan vár, de az avarok megerösitett sátor-tábora állt. Odagyűjtötték össze asszonynépüket, gyerekeiket, öreg és béna harcosaikat és mély árkot ástak körülötte amelybe belevezették a közeli folyó vizét, hogy védve legyenek, mig ök pusztítani és rabolni szertekalandoztak a vidéken. Ez volt a szokásuk, számos történelmi adat tanúsága Szerint (Folyt. Wr.) Fohász. Felséges Isten, Irgalom Kifogyhatatlan kútfeje! Vágyó szivünk e nagy napon Hálával, hittel van tele. Hivő szívvel esedezünk, Miként egykor a pásztorok : Éjjel van itt, — sötét egünk, Lelkünk remeg, fél, háborog. Jövel, jövel, — óh könyörülj Az itt sóvárgó lelkeken: Dicsőségeddel végy körül, Ne hagyj sötétbe’, hidegen! Te nyisd meg áldó ajakad’; Hirdesd nekünk: ne féljelek! Múlik az éj, hajnal hasad: — A Megváltó megszületett! Ámen. PETPOVICS PÁL. Gyurátz püspök fuvolája. Irta: Payr Sándor. Széchenyi István életrajzából ismeretes a szomorúan szép és megkapó kép: a döblingi gyógyhely virágkeretes ablakában áll a szenvedő nagy lélek, fuvola van a kezében és három galamb röpködi körül. Nem lesz tehát kegyeletsértő, ha feledhetlen nagy püspökünknek én is éppen a fuvolájáról emlékezem. Hiszen Luther is játszott nemcsak a lanton, hanem a fuvolán is. És akkor sem vétek az igazság ellen, ha a fuvolajátékban nem mondom Gyurátz püspököt nagy művésznek. Lehet valaki nagy ember anélkül, hogy jó muzsikus volna. „Gute Leute, aber schlechte Musikanten“ — amint már Brentano német író mondta a vígjátékában. Feltűnő, hogy hány kiváló magyar költőnk volt gyenge énekes és rossz muzsikus. Szász Károly ref. püspökről, a kiváló költőröl mondja például saját fia, ifj. Szász Károly, hogy „semmi zenei hallása nem volt s annyira botfülü, hogy a Bogár Imre nótáját nem tudta megkülönböztetni a Mignon dalától. Egyetlen zsoltár dallamát sem tudta énekelni, de még megkülönböztetni sem. E hibáját a költő Goethével menté, akinek szintén nem volt zenei hallása“. (Prot. Naptár 1907.) Jókai Mór is, akinek szellemes, bájos felköszöntője és édes lágy fuvolahangja még pápai diák koromban bűvölt el, mint maga mondja, szintén nem volt zeneértő s Liszt Ferenc hangversenye alkalmából mondja el, hogy a zene a magyarok közt mennyire nem „liberális tantárgy“. Petőfi annyira „unmusikalisch“ volt Jókai szerint, hogy a színészetet is azért hagyta el, mert énekelnie kellett volna. „Dejszen fűrészelhet ön azzal a hegedűvel a fülem mellett — mondá Szabó karmesternek — nem megy abba egy hang se bele“. Bajza József sem szerette az operát. Deák Ferencet, Ghiczy Kálmánt ritkábban lehetett látni a színházban, mint üstököst az égen. „S aki nem hallotta még Kerkápoly minisztert énekelni, mondja Jókai, az nem hallott semmit, olyan nincs több. Én voltam oly szerencsés. Aki nálunk zongorázni tud — mondja tovább — az abba a hírbe keveri magát, hogy lutheránus. A puritán kálvi- nizmus még az orgonának is útját állta az emlékezetes mondással: minek a templomba a duda?“. (Életemből I. 147.) Ennyi ijesztő magyar példa ellenére is a mi boldogult jó püspökünk, mint jó lutheránus bizony szerette a zenét, valamint a többi művészetet is. Korán, már diákkorában tanult játszani a fuvolán. De a zenei hallása — ez már a nagy emberek fátuma — neki is gyenge volt. Nem is a hallás hiányzik az ilyen zenekedvelőkben, mondják a szakemberek, hanem csak a hangszálak rezegtetésére nincsen meg a kellő gyakorlatuk és ügyességük. Jól emlékszem, mint theologus a régi rozoga pápai templomban szenvedtem az első prédikálás izgalmát. A rácsos, katrócszerű papiszékben ültem Gyurátz lelkész mellett. Még a Luther-köntösét is ő adta rám. És hogy bátorságot öntsön belém, erősebb hangon énekelte fülembe az utolsó énekverseket. De szorongatott lelki állapotomban is észrevettem, hogy hangja csak úgy Figuraliter környékezi a melódiát, hol feljebb, hol alább, amint éppen a hangszálak, a torok és fogak engedik. Máskor viszont örömmel győződtem meg arról is, hogy kiváló zenei ízlése van s különösen a szép magyar zenét megértéssel és nagy gyönyörűséggel élvezi. Hiszen hány szép egyházi éneket írt s ezeknek ritmusa, mértéke szépen vág össze a dallammal.
