Harangszó, 1925
1925-12-27 / 52. szám
4Í2 HARANdSZÓ. 1925. december 25 megváltotta új embert, akinek ünnepi ruhája alatt szeretettől, megértéstől, megbocsátástól áthatott szív dobog, — azzal, hogy csak a Megváltó születésének, meg halálának és föltámadásának nagy és szentséges ünnepein vagyunk lélekben is Krisztust követő, igaz keresztyének, de máskor mindennapi foglalkozásaink között a régi bűnös ember, a Megváltás előtt való, kárhozatra rendelt sátáni ember él és működik bennünk — mondom azzal nem ünnepeljük igazán, hivő Krisztusvallókhoz méltóképpen szent karácsony ünnepét. Legyetek pedig valóban megtartói az Igének és ne legyetek csak hallgatói, nehogy megcsaljátok magatokat. Ne csak e nagy, e szent ünnepnapon valósítsuk meg a szeretet országát itt ezen a földön, hanem tegyük urunkká, tegyük állandóvá magunkban is a Szeretet isteni törvényét és akkor — elnyerjük az életnek koronáját. Különösképpen szálljon magába e szent napon minden ember, aki ember és magyar és necsak szájjal vallja, necsak szívében érezzen, de cselekedeteiben, példaadásában is mutassa meg azt, hogy az isteni örök igazságban, a Krisztusban, a szeretet, az igazság diadalában való hitében meg nem tántorodva, egymást megértve, szeretve és egymással összefogva megyünk a magyar Golgota útján a magyar föltámadás, — a magyar szeretet, a magyar dicsőség országába. Az udvaron majoros cselédekkel találkozik, kik az öreg kulcsár vezetése mellett két pompás fenyőfát hoznak. „Parancsára, úrnőm, kivágattam ezt a két szép fiatal fát Az egyiket az iskolába visszük az ajándékokkal együtt, a másik a személyzetnek van szánva. Hol parancsolja, hogy fölállítsuk azt ?* „Mint rendesen, az ő ebédlőjükben. Fogjanak hozzá mielőbb a főldíszitéséhez, és legyen rá gondja, — kérem — hogy mindenki megkapja a maga jutalmát.“ Mondhatta volna az úrnő azt is, hogy: Fönnt, az én lakosztályomban. És majd magam adom oda mindenkinek az ajándékot, tudva, hogy így kétszeres örömet szerez. Az iskolai ünnepélyre is majd elmegyek, meghallgatom a karácsonyi éneket, és megsimogatom az örömtől piros gyermekarcokat — de nem mondotta. Ő csak a vagyona fölöslegéből adott pazar kézzel minden szükölködőnek, de a szíve gyöngédségére nem méltatott senkit. Serény leányok sietnek elő ahogy az előcsarnokba lép; leszedik meleg ruháit s föltárják előtte dolgozószobája ajtaját. Már ott is ül a bőrkarosszékben közel a kandalóhoz, s a kezeügyében levő asztalkán kedvenc olvasmányai közt válogat. De ma nem tudják lekötni érdeklődését se Madách, se Dicsőség a magasságban ...! Karácsonyi fényes angyal, Szállj le hozzánk, vár vasvárunk, Bethlehemi fényességgel Töltsd meg csonka, rab országunk. Nézd, fénytelen éjszakának Sötét, komor gyásza hullt ránk. . . Karácsonyi fényes angyal, Esdve kérünk: szállj le hozzánk! Karácsonyi fényes angyal, Nézd, az oltár lerombolva, Ezeréves ősi földünk Széjjeltépve, megcsúfolva . . . Nézd, ott állunk elgyötörve Pilátusok udvarában S lessük: vájjon mikor gyúlad Csillagfény az éjszakában ? Karácsonyi fényes angyal, Hallgasd meg a sóhajtásunk: Szállj le kopár bús földünkre És szüntesd meg régi átkunk. Nézd, emésztő lángok között Sorvad most is árva népünk: Pártviszályok tűzeiben, Hogyha nem jössz, mind elégünk. Karácsonyi fényes angyal, Reménységgel várunk téged. . . Biztass minket: Ne féljetek, Nagy örömhírt mondok néktek: A Megtartó megszületett, Nem lesztek már soká gyászban . . . Vigadjatok nagy örömmel: — Dicsőség a magasságban . . . / HORVÁTH IMRE. Flammarion, Schoppenhauer sötét világnézete önsúllyal nehezedik reá, ma a karácsony est szelleme uralja a lelkeket s visszavezeti őt is a múltba, mert hisz karácsony est volt akkor is, mikor sorsa fordulópontra ért. A tűz föl-föllobbanó lángja imbolygó árnyakat vet az átellenes faira, azokat követi merengő tekintetével, de túl rajtuk tisztán, mintha vászonra vetítenék, saját életének jeleneteit látja. Nyári alkonyat van, a távolból hazatérő munkások danája hallatszik, a levegő tele van a vadménta és a kakukfű illatával. A réti úton két leány halad. Az egyikben Mária magára ismer, a másik — az a könnyütépésű, aki nyalábra szed útja közben minden mezei virágot — az Jolán, a rokonleányka. A kis folyót áthidaló bürün átmennek 8 a dombhoz igyekeznek, melyet mint zöld koszorú sűrű rekettye bokrok vesznek körül. Ez kedvenc pihenő helyük. Várhelynek hívja a nép, s azt regélik felőle, hogy valamikor régesrégen hatalmas vár állt volna ezen a helyen. Ennek most már nincsen semmi nyoma. Leülnek a fűbe s a fiatalabb leány rendezni kezdi virágait, mikor egy fiatal férfi alakja tűnik föl a láthatáron. Batyu van a hátán, vászonruhája csupa por, mégis megA karácsonyfa történetéből. Alig van szebb jelvény, mint a karácsonyfa, Krisztus születésének kedves szimbóluma. A napjainkban mindenkinek szemében oly kedves és meghitt karácsonyfa alig három századnál hosszabb idő óta szokásos. Gyökerei a régi Elszászba nyúlnak vissza. Tulajdonképeni vándorútját a világba csak a XIX. század közepe táján kezdte meg. Németországban már e század közepén teljesen otthonos volt a karácsonyfa karácsony ünnepén. Ausztriában csak a szabadságharcok után honosul meg. A császárvárosban 1817. karácsony estéjén gyúltak ki először a karácsonyfa lángjai. Henriette nassaui-weilburgi hercegnő, az asperni győző felesége díszítette fel 1817-ben otthonában karácsony estéjén az első karácsonyfát és ott ismerte meg Ferenc császár is ezt a germán karácsonyi szokást. Néhány esztendő múlva azután ép olyan honos lett a karácsonyfa Bécs- ben, mint amilyen Németországban. Majd Bécsből megtalálta útját csakhamar egész Ausztriába, ahol mindenütt ujjongva fogadták és azóta a legmeghittebb karácsonyi szokásként megbecsülik. Hazánkban szintén német hercegnő, a würtenbergi evangélikus vallású Mária Dorottya, József főherceg felesége volt az, aki 1819-ben Pesten feldiszitette az első karácsonyfát A- zonban csodálatosan nehéz módon látszik rajta, hogy nem vándorló legény. Nem a faluba igyekszik, egyenesen a dombnak tart és nagy érdeklődéssel járja azt körül, mígnem egyszerre a két hölgy előtt áll. Nem jön zavarba, szerényen megkérdezi, hogy vájjon Radnóthy Mária úrhölgyet tisztelheti-e, s az igenlő válaszra ő is bemutatkozik. Dr. Boros Gézának hívják, a Nemzeti Muzeum hivatalnoka s annak megbízásában jár. Azt kellene ugyanis szakszerű búvárkodás és ásatások révén megállapítani, hogy ez a bizonyos várhely nem azonos-e az országban több helyen előforduló avar győr vagy gyűrűkkel. Mert ha igen, úgy a tudományra nézve nagyon értékes eredményekkel járhatna ez a kutatás. Bemutatta ajánló levelét, igazoló okmányait s a tervhez a birtokos úrnő beleegyezését kérte. Akkor álltak szemben egymással először az életben Boros Géza és Radnóthy Mária. Mária nála szokatlan szívélyességgel fogadta a kérést, megígérte támogatását s egyben fölajánlotta a "jövevénynek háza vendégszeretetét mit ez hálával el is fogadott. A türelmetlen fiatal tudóssal aztán még fölmásztak a domb tetejére fölriaszt- gatva az ott békésen tanyázó sáskákat, gyíkokat, s mire hazafelé indultak, már az esti csillag is kibukkant az égen.
