Harangszó, 1925
1925-11-22 / 47. szám
j7ö a gyermek, ha a szülők nem járnak templomba és Istennek nem tetsző életet élnek? Boldog lehet-e az a család, hol nincs szeretet, nincs megértés, nincs békesség ? Az erények melegágya lehet-e az a hajlék, hol örökös sötétség és állandó fagy uralkodik, hol rosszul érzi magát mindenki ?... A szülők kötelességmulasztásának sok-sok áldozata van. E szülőknél a jó szándék — bár hiányzik náluk a helyes célkitűzés, az irányításhoz szükséges körültekintés és előrelátás — talán még megállapítható. Igen súlyos elbírálás alá tartoznak azonban már azon szülők, kik önző érdekből saját maguk biztatják, sőt kényszerítik gyermekeiket hazugságra, lopásra és egyéb bűnökre. Az a szülő, aki rossz, lelket mételyező példájával — sokszor tudatlanul és akaratlanul is — idézi elő gyermekének erkölcsi romlását: az elitélendő, de az a szülő, aki előre megfontoltan, tudatosan kergeti bele gyermekét az erkölcstelenség mocsarába: az már megvetendő. Püspöki egyházlátogatás a Dunántúlon. November 4 —10-ig felejthetetlen szép ünnepe volt egy-egy napra, vagy legalább néhány órára a tolna-bara- nya-somogyi evang. egyházmegye hét gyülekezetének: Sárszentmiklós, DuElmúlás. Örülsz az életnek, Örülsz a munkának, A szép kikeletnek, Meleg napsugárnak. Évekre csinálod Fényes terveidet: — S ím’ eljő halálod S téged eltemetnek. MAYER PÁL. A nap le ne menjen a ti haragotokon. Irta: Pócza Irén. Meleg augusztusi délután volt. A kalászérlelő áldott napsugár, aranyos napsugárkévéket lövelt a learatott mezőre. Kepékbe állt az istenáldás, mindenki sietett azt benaföldvár, Paks, Qyörköny, Bikács, Pálfa, Sárszentlőrinc fogadhatta, hallhatta, ünnepelhette Kupi Béla dunántúli püspököt a kanonikavizitáciő alkalmából. Mint mikor száraz tavaszon megtermékenyítő égi harmat permetezi be a fonnyadt vetéseket, úgy kelt uj életre a fópásztori látogatás, igehirdetés, buzdítás nyomán az evangélikus öntudat, hithűség, egyházszeretet. A gyengék uj erőt, a betegek gyógyulást nyertek, az egészségesek megtanultak vigyázni és imádkozni, hogy megtarthassák, amijük van, hogy senki el ne vehesse az ő koronájukat. A főpásztor november 4-én a reggeli vonattal titkárja kíséretében érkezett a sárbogárdi állomásra, ahol az egyházm. elnökség, Komisz Bol dizsár járási főbíró, majd a sárbogárdi fiókegyházközség nagy küldöttsége élén Halassy Tibor szolgabiró. Huszár Dezső nemzetgy képviselő, ref. főgondnok, Kiss Dániel ref. lelkész, Sarbogárd elöljárósága — a járási és községi notabilitások élén — fogadta és üdvözölte a magas vendéget. Sárbogárd több kilométeres főutcájáa az érdeklődők karlengetéssel és néma főhajtással, a ref. népiskola növendékei harsány éljen zéssel köszöntötték a díszes fogatok hosszú sorát. Sárszentmiklós határán Béldy Bála főjegyző az elöljáróság, a templom előtti diadaikapu alatt Haniffel Sándor lelkész a presbyté- rium élén, Schmidt Aranka a nő és leány-egylet nevében mondott meleg Istenhozottat. HARANQSZŐ ___ takarítani.. . Bagócsy István is olt állt a szekér melleit s rakta fel egymás után a súlyos búzakévéket. Közben megpihent... Letörölte veritékes homlokát, maid izzó gyűlölettel át-át nézett a szomszéd Barabás János földjére. Haj, régi gyűiölség nyilatkozott meg ebben a nézésben. Mikor pídig a megrakott szekérrel elhaladt a szomszéd tag mellett, valami olyasfélét mormolt magában : „Még az Isten is megáldja, holott voltakápen hamisan gazdálkodik, mert ennek a tagnak a fele engem illett.“ De otthon sem volt István gazdának maradása. Folytonosan az irigység bántotta, hogy sógorának az osztozásnál valamicskével több föld jutott, mint neki. Ahelyett, hogy örült volna munkája gyümölcsének, inkább feleségét, a jámbor Róza asz- szonyt izgatta a tulajdon édes testvére ellen. Igaz, hogy azon nem fogott az ilyen beszéd, egyik fülébe be, a másikon ki. Pedig, de máskép is volt minden ezelőtt néhány évvel, amikor a két híres legény a falu két legszebb, leggazdagabb leányával lakodalmát tartotta ; Bagócsy István Kánai Rózával, Barabás János pedig ennek húgával, Eszterrel. Náluknál egyhamar, két boldogabb párt, keresve sem talált volna az ember. Ott laktak egymás mellett az ősi házban, szép békességben, boldogságban; osztoz1925. november 22 12 órakor 3 küldöttséget fogadott a püspök: a sárbogárdi ref anya- egyház, a sárszentlörinci ref. leány- egykáz és a vértesaljai ref. egyházmegye küldöttségét Kiss Dániel lelkész, a sárbogárdi izraelita hitközségét Ábrahámsohn Ármin főrabbi, a sárbogárdi áll. főgimnáziumét Csanády Sándor igazgató vezetésével — Á papiakon elköltött ebéd után a pres- bytériummal bizalmas értekezlet tar tatott. Majd ünnepi istentiszteletre hívtak a harangok. A főpásztori beszéd a 42. zsolt. 2-6. alapján az Istent szomjuhozó lelkeket kereste, hívta, vigasztalta s az élei vizével megelégítette. A 6 órakor ugyancsak a templomban tartott vallásos estélyen a farizeus és publikánus példázatának nagyon mályenjáró, a figyelmet a hallgatóság minden részében mindvégig lekötő fejtegetését hallhattuk a főpásztor ajkáról. Megtanultuk belőle, hogy az imádság az emberi léleknek nem is annyira beszéde, mint beszélgetése Istennel, amelyre a választ Isten igéjében találjuk meg, eredménye pedig a kegyelemből való megigazu- lás. Az estély egyéb pontjai voltak az éneken, imákon kívül Weil Endre keszőhidegkuti tanító nagyhatású or- goxiajátéka, Sorog Iius és Mészöly Margit szavalata és a dalárdának »Halid imánkat« kezdetű éneke. Dunaföldváron a vasúti állomáson Becht Ödön a járás főbirája, Hansély János nagybirtokos és a község elöljárósága fogadta a püspököt. A duna- parti iennsikon álló szép templom előtti térségen az iskolásgyermekek tak egymás örömében, bánatában. S az öröm csak fokozódott az ősi házban, mikor Jánosékhoz beköszöntött a gólya az arany- naju szép kis Ilonkával, mígnem azután a rákövetkező hónapban meghalt az öreg Kánai s az ősi ház békességét, boldogságát magával vitle a sirba. Történetesen az öreg Kánai kél mérős földdel többet hagyott Eszterre, mint Rózára. Talán szándékosan, talán véletlenül, de az sem lehetetlen, hogy a kis Ilonkára való tekintetből. István úgy látszott szó nélkül nyugodott bele a dologba. S nem is lett volna belőle semmi baj, ha ott nincs a faluban a beste lélek, aki mindenkinél okosabb akart lenni és akire fájdalom mindenki hallgatott... Móritz, a falu kocsmá- rosa ... kihez István is el-eijárogatott néha napján, egy-egy pohár borra, aki aztán tele beszélte Istvánnak a fejét is, hogy hát így, meg úgy ... az még sem igazság ... őneki is annyi föld jár, mint Jánosnak, hogy ő is ép úgy rokona a megboldogultnak mint János. István eleinte csak el-el hallgatta, később mindjobban és jobban igaznak is találta amit Móritz mond. Utoljára pedig ennek következtében úgy meggyülölte sóS torát, hogy többé reá sem tudott nézni ánosra és családjára. Ki is költözködött feleségével az ősi házból, hiába kérlelte
