Harangszó, 1925
1925-10-25 / 43. szám
1925 október 25 HARANQSZÖ. 339 Megnyugvás. Wittnyédy Pál albuma. Irta: Payr Sándor. Wittnyédy Pál, a hírneves soproni prókátornak, Istvánnak második, de legkedvesebb és legképzettebb fia volt. Sopronban 1649. április 4-én született. Ott nevelkedett ő is többi testvérével együtt a Szent- Qyörgy- uccai díszes családi házban. Már mint 12 éves kis diák a soproni magyar lyceum csarnokában latin gyászbeszédet mondott Keresztesi Fejérvári János nemes ifjú felett, melyet a büszke apa nyomtatásban is kiadott (Lőcse, 1661.) Német egyetemre ezt a hát nem küldte ki, mert János, az idősebbik fia nagyon el- korhelykedett a bursok között. Pál tehát csak itthon tanult és később Eperjesen. Házi praeceptorai is voltak, a többek közt Zabanius Izsák és Guth Jakab. Tudásvágya oly nagy, hogy egy fogoly török asszonytól, kit atyja a házukban tartott, a török nyelvet is megtanulta. Mint 15 éves ifjút az apja már a török háborúba is magával vitte Zrínyi Miklós táborába. Visszatérte után Eperjesen folytatja tanulmányait, majd pedig Sziléziában és Franciaországban jár utazni, nem annyira tanulás, mint inkább bizonyos külföldi összeköttetéseknek a megszilárdítása végett. Melegen érző, művelt nemes lélek volt az ifjú, az apai tradícióknak hű ápolója. Barátai, volt mesterei mint a haza legabonát nevelek számukra és szépséges virágokat, hogy gyönyörködjék a szemük. Mert adni százszorta jobb, mint kapni és csodálatos erőt kölcsönöz az önfeláldozás I“ Az asszony megfogadta a másik édesanyának — a földnek — szavát, fölkelt és visszatért az életbe, hogy tovább osztogassa szíve kincseit abból a kifogyhatatlan aranybányából, amit úgy hívnak, hogy anya-sziv. A lámpa-oszlop. A fordulónál — ahol legtöbb szükség volt reá — egy uccalámpa szórta fényét a járókelőkre, ő volt a sötétség elüzője, a cél, a központ, a tájékoztató. Egyszerű külsejű, de megingathatatlanul szilárd vas-oszlop tartotta öt magasra emelve s ő ott a biztos talapzaton békén teljesíthette hivatását s nevelhette a saját önérzetét. Minden megpróbá'tatás és bántalom az oszlopot érte. ö hozzá támasztotta létráját a lámpagyiíjtogató, mikor estennen kötelessége teljesítésében eljárt, őt szidta a korhely, ha éjnek-éjszakáján belébotlott, mert szűk volt neki a széles ut, őt próbálta kicsavarni helyéből a dühös szélvész, mikor végigrohant a világon, pusztító kedvében. Ámde azért csak a lámpást dicsérte mindenki, hogy milyen fényes, milyen pótolhatatlan, milyen jóltevője mindeneknek. Az oszlopot észre se vette, ügyet se vetett reá senki. Hálát adok néked óh Uram Istenem én szegénységemért. Hogy nincs mammon[kincsem. Becsi;leles munkán szerzett hiv kenyéren engedsz munkálkodni. Irdatlan mesgyéken új utat taposni, másolat is vonni szent országod felé. Áldlak én Istenem a csapásokért is, amik rámszakadnak s lelkem könnyre vérzik: Hogy adsz mégis erőt, élő reménységet. Erős bajvívóként élni életemet, S Krisztusom követve, hitben nem csüggedve vinni győzelemre az ő szent keresztjét. IHÁSZ SÁNDOR. endő oszlopáról szólnak róla is. Családi emlékkönyvüket érdekes feljegyzésekkel ő folytatta tovább. Zrínyi munkáit már kéziratban olvashatta a szülői házban, mert atyjának maga a nagy költő küldte meg azokat átnézés végett. A családnak irományait nyomban az apa halála után hatóságilag akarták lefoglalni. Egy részét talán el is vitték, a kényesebb aktákat maga a család semmisíthette meg; de azért több értékes darab mégis csak fennmaradt a levéltárukból. Ilyen ezek közül Wittnyédy Pál albuma, mintegy három ujjnyi vastag, bőrbe kötött díszes emlékkönyv, a szokott hosszas téglány formában. Sok kiváló egyéniség eredeti névaláírása és jelmondata van benne különféle helynevekkel és dátumokkal, melyek nemcsak Az aranykulcs. Fönn a hegytetőn egy hatalmas várkastély emelkedett. Nem őrizte tüzokádó sárkány, mint a mesékben szokás, ágyuk torka sem ásított a bástyákon, hogy elriassza a közeledőket, csak egy óriási vaskapu zárta el a bejárást. Történt pedig, hogy egy fiatal vándor mindenáron beakart jutni a várba, mert úgy kívánták azt érdekei. Megzörgette hát a kaput és szerényen bebocsátást kért, miután azonban választ nem kapott, két kézre fogta buzogányát és nagy dörömbölést vitt véghez. Ámde hiába. Különböző ku!csok voltak nála, azokat mind sorra próbálgatta a zárba, de egyik se nyitotta azt. Megpróbált furfanggal bejutni és lappangva megkerülte a várat, valami mellékajtót vagy rést keresve, de minden igyekezete kudarcot vallott. Kedvetlenül folytatta hát útját. Az erdőben a remetével találkozott, aki ott gombát szedett és csodálatos szemével az emberek szivébe látott Leültek egy nagy bükkfa alá és az ifjú elpanaszolta baját az öregnek. „Minapában járt itt egy társad“ — szólt a remete — „ő is tőlem kért tanácsot. O nyilazni próbált, de bármily gondosan feszítette is a húrt, a célt eltalálnia sohase sikerült. Tanácsomra egy arany nyílvesszőt röpített ki és az rögtön ott fészkelt a cél az ifjúnak utazgatásait jelölik meg, hanem fényt vetnek az egész családnak előkelő összeköttetéseire is. Nem csak különféle utjain gyűjtött ilyen emléksorokat, hanem itthon is sok kiváló vendég fordult meg a Witt- nyédy-házban (mint például gróf Zrínyi Miklósné Löbl Mária Csáktornyáról és gróf Bethlen Miklós Erdélyből) s az élelmes ifjú már korán felhasználta az ilyen alkalmat emlékkönyvének gazdagítására. Albumok készítése és az úgynevezett albizálás régi szokás volt hazánkban is. Később a külföldi egyetemekre készülő ifjak ezt olyan formában csinálták, hogy a kiváló egyéniségeket felkeresvén, a névaláírással azoknak anyagi segítségét is szívesen vették. Elfogadhatták önérzettel, fontos nemzeti és kulturális missziót végeztek ők nagy szenvedések és nélkülözések árán. Ilyen albummal járt például a beledi születésű Sze- niczei Bárány György, a mi magyar Franckénk, Petróczi Kata Szidónia, a nagy poéta asszony házában és ilyen albummal kereste fel még a szentandrási születésű Kis János is, a mi soproni költő papunk a Rad- vánszky, Ráday és Podmaniczky családokat. Wittnyédy Pál anyagi segélyre nem szorult, ő csak kedves emlékül kérte a náluk megfordult, vagy útközben meglátogatott jelesebb férfiaknak sajátkezű bejegyzéseit. S az első ilyen kellős közepében. Mivelhogy aranybólvaló volt. Tégy te is egy aranykulccsal kísérletet és meglátod, bejutsz oda, ahova akarsz. A ti világotok nem az én világom többé, de valaha én is köztetek éltem s elhoztam magammal a szomorú tapasztalást, hogy az aranynak nem bir semmi ellentállani, se zár, se jellem, se szív!" És az aranykulcs csakugyan kinyitotta a zárat. Sajnos, hogy ezt tagadni nem lehet I A kiszáradt folyó. Valaha egy bővizű folyó kanyargóit át a róna-vidéken s áldása volt mindazoknak, akik körülötte éltek. Kövér halak fickándoztak hullámaiban, partja mentén a buja legelőkön fehér szőrű gulyák kongatták kolompjaikat s a kebléből fölszálló párák szétterültek mind a vidékre, mely dúsan ontotta a termő kalászt. Az emberek örömmel fogadták mindez előnyöket és nem kutatták, hogy kinek köszönhetik. Idők múltán azonban apadni kezdett, majd teljesen kiszáradt a folyó, mert nem táplálták többé a források, amelyeknek erejét köszönheté s kopár, elszikkadt lett az egész tájék. A vidék lakói pedig zúgolódtak jólétük elmúlásán, de még most se emlegették hálával azt, ki ennek okozója volt. Ilyen kiszáradt folyó partján állt már — úgy-e — elgondolkozva egyikünk, másikunk?!
