Harangszó, 1925
1925-10-25 / 43. szám
340 HARANGSZÖ kiváló alkalom volt, melyet az ifjú jól fel is használt, a szentgotthárdi csata 1664-ben. Ekkor ugyanis az át utazó francia tisztek nagy számmal keresték fel Wittnyédy házát. A jeles prókátor már előbb is levelezett Őre- monville, Coligny, Brisach, de Feuil- lad, Guitry és más franciákkal. Erzsébet nevfi leányának a lakodalmán is több francia tiszt volt jelen. Az emléksorokat gyújtó ifjú itt hát bóven arathatott. Van is az albumban legalább 30—40 francia bejegyzés, kóztük több a márki, gróf és báró; úgy, hogy azt kell hinnünk, ezt mind nem is itthon Sopronban, hanem egy részét külföldi utján szerezte. A soproni bejegyzések 1664. aug. és október havából valók. A név mellett ott a nemesi pecsét is, az írás nem valami szép, meglátszik, hogy íróik jobban értenek a kard , mint a toliforgatáshoz. Csak néhány névaláírást jegyzek ide: Guido de Calvo Monte Guitrius (Guy de Chaumont Guitry). Henry Joseph de Peyre Comte de Troisvil- les, M. P. Franciscus Bethune dux de Sully, Emanuel Comte de Crussot, Monsieur le baron de Layde Jousse- rand, Charle Nicolas de Crequi Mar- quio de Ragny. Némelyik név mellett ott a katonai rang is: Michael Marquio de Castelnau, gubernátor urbis et arcis Brest a mare Britanniáim, Maximilianus Marchio de Pagny, Colonellus peditum, Ludovicus de la Thiere. Eques Hierosolymitanus, capi- taneus et major in légioné Premon- tana. Az egyik magyarországi francia önkéntesnek jelöli magát: Anoreas de Perrinet, Gallus voluntarius in Hongria. A szentgotthárdi ütközetben sok ilyen előkelő francia nemes vett részt. Van a francia nevek közt a Sorbonnenak egy tudósa is: Carolus Le Maistre, Doctor Sorbonnicus. Ez már bizonyára nem itt. hanem Páriában írta be a nevét. Gilles du Fay, Visconte de Mauleurier pedig a párisi lakását is megjelölte: Piatea, Rue S. Eustache. Külföldi útjában szerezhette meg a sokkal ritkábban előforduló német bejegyzéseket is. ilyenek: Ágoston, Schleswig Holstein hercege, Johann Adolph Haugwitz, consiliarius bellicus et commissarius generalis, Johann Paul Stenglin ab Henoidcn. Az 1665 ik évből két érdekes bejegyzést találunk. A nagyműveltségü és fontos politikai szerepet játszó erdélyi főur, gróf Bethlen Miklós ez évben március 17 én volt Wittnyédyék házának második Ízben is vendége. Hívogatnak messze... Hívogatnak messze álmok között járni, kőt izzadó hegyen sok mindent csodálni. Mennék én — repülnék törhetetlen szárnnyal, s nehéz munkanapok lehúzzák a szárnyam. Nehéz munkanapok sűrű verítékek; a Lét asztalára könnyes terítékek. Maradok csüggedten búverte tanyámon s a mezőt szomorú, fájó dallal szántom. Én, a pacsirtája Egy új kikeletnek; siralmait sírom széttépett sziveknek. Kínok közt virrasztók csillagtalan éjen, letagadott esküm reménytelenségem. Hívogatnak messze... maradok, maradok! Beszélgető rózsák, csábító hajnalok. KAPCSÁNDY SÁNDOR. Szabályos, szép betűkkel írta a soproni dátum mellé: Nihil virtuti invium (Az erénynek semmi sem lehetetlen). Bethlen 1664. őszén volt először Sopronban. Franciaországból visszatérve ejtette útjába városunkat. Wittnyédy István, Pál atyja áltál akart Zrínyinél bemutatkozni. Bethlen levele szerint Wittnyédy igen kedves barátja volt Zrínyinek. Wittnyédy pedig Bethlenről írja: »Aki fiam lehetne, akit szerettem és érette fáradtam, gyűlöl- ségbe jutottam*. Együtt mentek le Zrínyihez Csáktornyára s ekkor voltak szemtanúi a hős szerencsétlen halálának. Wittnyédy és Bethlen között oly szívélyes és bizalmas viszony fejlődött ki, hogy az erdélyi főur külföldi leveleit Wittnyédyhez küldette, ki azokat felbontotta és csak átolvasás után továbbította. Bethlen pedig Wittnyédy- nek két rokonát vitte magával Erdélybe, kik ott kívántak szolgálni. Bethlen eme bizalmának nemcsak az apa, hanem a fiú is részese volt. 1425. október 25. A másik 1665. évi bejegyzést bizonyos Gentius György (Gencsy vagy Gentz) írta Sopronnan november 26 án. A latin jelmondatok mellett vannak e lapon olasz versek! sőt török szavak is. Az egyik latin sor tréfásabb fiatal emberre mutat: Inter equum et mulmn perit asinus. (A 16 és öszvér között elvész a szamár.) (Vége következik) Evangélikus öntudat. A Harangszó 37-ik számában egy rövid hirdetésen akadt meg a szemein, amely vastag betűi mellett is elég szerényen húzódott meg a sorok közt. Egy újonnan megjelenő könyvre hívja fel a figyelmet. Eltűnődtem, helyénvaló-e ez a csendes szerénység, amikor ilyen szellemi értékek ajánlásáról van szó? Hiszen a mai kor régen rácáfolt a régi közmondás igazságára, mert minél jobb a bor: annál jobban kell ma a cégér! Eszembe jutott, hogy annak idején Kapi Béla „Uj Élet“ című csodás szépségű s megrázó igazságokat tartalmazó művét a „Harangszón“ kívül nem láttam sehol ajánlani. Bezzeg lett volna csak a szerzője más valaki, ne evangélikus püspök; korszakalkotó, irodalmi eseményt csináltak volna belőle! Igaz, hogy az agyonhallgatás semmit nem von le az értékéből s azok a sóvárgó lelkek, kik azt olvashatták, áldásukkal kísérik ma is minden sorát, mert a megtérés utján fölfelé vezető lépcsőfok marad az mindig, minden hívő lélek számára ! De hány evangélikus ember van az országban, aki ezt nem olvasta! Ismerek sok olyan protestáns művelt egyént, kiknek a könyvtárában hasztalan kutatnék; egyetlen evangéliumi szellemű művet nem találnék. S ennek ellenére ők „jó protestánsoknak“ vallják magukat s rettenetes sértésnek vennék, ha valaki szemükre vetné névleges keresztyénségüket. Hogy mi ennek a sajnálatos s általános jelenségnek az oka, röviden megfelelhetek rá: hiányzik a lelkűkből az evangélikus öntudat. Ismerek- olyan „jó evangélikus“ nőt, aki szórványban nevelkedett fel s zárdában iskolázott, noha evangélikus szülők gyermeke s ma olyan se hideg, se meleg a hite, hogy Isten mentse attól, hogy olyan probléma elé állítsa az élet, amidőn
