Harangszó, 1925
1925-10-25 / 43. szám
338 szer öntudatos. Képzeletemben egy képet látok: Az ország szívében harangok zúgnak. Ünnepi ruhás ifjak és lányok sietnek nagy csoportokban a templomokba. Az üzletek zárva. A kereskedők és iparosok ünnepelnek. A hivatalokban is megállt a hatalmas gépezet röpke 24 órára. A kávéházak, vendéglők üresek. Szűk a templom annak a hatalmas tömegnek befogadására, amely egyre és egyre hömpölyög az Istenháza felé. Iskolás gyermekek Luther-kabátos vallástanáraik vezetésével vonulnak fel. Ezernyi és ezernyi sokaság levett kalappal áll egy fehér zászló előtt, amelyre lángbetükkel írták fel: Erős vár a mi Istenünk! Az uccákon, amerre a szem ellát, hangos plakátok magyarázzák, hogy hol, mely időben ülik a reformáció legszentebb ünnepét? Luther szobra magasan tekint ég felé. Bronzalakja ma még mintha jobban megnőtt volna. Kezében erős, dacos markolással ragadja a Bibliát. Mintha beleharsogná a tömegbe: „Itt állok, máskép nem tehetek, Isten engem úgy segéljen!“ A templomok bejáratánál sajtótermékek tornyosulnak. Mind egy-egy gyönyörű szó evangéliumi hitünk igazságairól . . . És tekintetem, mialatt a lelkem fel akarja szívni e csodaszép, büszke képet, újból találkozik a sárgakeresztes falragasszal: Katholikus nagygyűlés. Amott a képzelet csodás országa, itt a sivár való. Felvetem a kérdést: Van-e, leOktóberi este. Kék azúrján az estéli égnek A Göncölszekér gyémántjai égnek, A hold aranya sápadtan világol, Sápadt levél hull a kopaszodó fákról. Egy-egy felhőrongy feketiil a kékre, Ősz apó kiült a tó parti rétre S pipál. Pipája füstje szürke köd, Tar gályák között kósza szél zörög. Lányok álmodnak nyárról az estén, Víg nóta szól a bor szüretén. És én valami sajgó fájást érzek, Hogy múlik az élet, futnak az évek. SZABÓ GÁBOR. MESÉK. Irta: Farkas Mihúljné. A kis lámpásról. Diszes kis lámpás terjesztette fényét az uri-szobában. Festett porcellánból volt a talapzata s a gazdaasszony virággal ékes ernyőcskét alkalmazott reá. het-e reménye ennyi közönynek? Hihető még egy eszme felmagasz- talása ennyi némaságra? Hol vagytok ti hitvallók? Hol van, aki ki meri kiáltani: „Evangélikus vagyok. Ünnepem van. Ma az Űré a napom.“ Közömbös kalmár volna az evangélikus kereskedő és iparos, ki egy napi bevételétől tenné függővé ünnepszentelését? A zsidót kalmárnak, rideg üzleti szellemnek tartjuk, aki előtt csak az önérdek lebeg, minden ideálizmus hiján. De őszi nagy ünnepe alkalmával mégis zárva az üzlete, nem megy hivatalba. Nem dolgozik. Az a nap a Jehova napja. Egy Mária- napon akad-e katholikus, aki azt mondaná: „nem, én nem ünnepiek !“ Ez a nap olyan, mint a többi! Csak mi evangélikusok vagyunk megalkuvók. Csak mi nem merünk határozottan fellépni még akkor sem, ha a törvény nekünk is ítélt valamit! A legegyszerűbb katholikus is bátran megvallja a hitét abban a Mária-éremben, vagy abban a templom előtti keresztvetésben. Csak mi evangélikusok alkuszunk mindig önmagunkkal. Nekünk mindig szempontokat kell szem előtt tartanunk: „Hogy így nem tüntethetünk“, „Hogy mit mondanának ehhez a felekezetiséghez a katho- likusok?“ „Hogy nekünk a békességet kell hordozni.“ Evangélikus népem, nem békeszeretet ez, hanem gyáva árulás. Nem harc az mindjárt, ha mersz mindig és minHARANQSZÖ. Mindez nagyon elbizakodottá telte a kis lámpást, s szívéből lenézte a kis agyag- mécsest, amely a konyhában pislákolt. Bizony kezdetleges kis szerszám is volt az. Valami törött csempébe olajat töltött a szolgáló, 8 foszlányból kanócot sodort bele. Most azután égett libeg-lobogva, ha némi sercegéssel is, de minden tehetségét belevitte az igyekezetbe, hogy maga körül legalább egy kis térséget megvilágítson. „Hallod-e, te kis agyag-mécses — szólt a lámpás — nehogy még utóbb atyámfiának képzeld magadat! Az én rokonom a szépséges holdvilág, amely nézd! amott kel fel pompásan az égen. Jó estét, drága néném 1 Mittévök lennének — ugy-e — nélkülünk az emberek?!" A hold pedig szelíden mosolyogva ment tovább a maga utján, őt nem alázta meg ez a rokonság De a kis mécses se bánta, hogy kitagadták, csak égett, világolt, buzgón tovább. A vizesés. Időtlen-időkön át bujkált a forrás a szirtek ölén és vágta, törte magának némán, türelmesen az utat a szabadulás felé. De mikor kibuggyant a szikla-falon, ujjongva, csobogva zuhant alá, szikrázva tört meg a napfény cseppjeiben, úgy rohant dalolva denki előtt protestáns lenni. Még csak védekezés sem. Vagy harc a katholikus tábor 200 ezer főnyi felvonulása ? Vájjon melyikünk mondaná erre, „ni, hogy támadnak minket!“ Csak a mi cselekedeteinkben lenne a viszály magva ? Ami odaát érdem, az nálunk bűn ? Ami ott erő, az nálunk gyengeség? Ami ott öntudat, itt tüntetés? Keresem a bűnöst a bűnben. Kemény szót kell kimondanom: A mi egyházunkban van a bűn. Mert hiszen nálunk még ma is sok helyen úgy van, hogy a saját templomunk zárt október 31-én, csak a következő vasárnap ülik ezt a napot, mert így, mert úgy... Amíg mi évtizedeken keresztül tesped- ttink, addig majdnem el is vesztünk. Fel hát a szívekkel! Nyíljék meg októberi nagy napunkon minden protestáns templom külön az ifjaknak, külön a nagyoknak. Tartsunk nagy gyűléseket. Legjobb egyházi és világi szónokaink álljanak ki kezükben a feloldott Bibliával. Hajnali sugár világítsa meg első lépésüket, fáklyafény kísérje őket otthonukba. Evangélikusok! Szeretnék egy szót kiáltani nektek, hogy meghalljátok: ne legyetek szolgalelkek! Október 31-ike közéig. Ébredjetek, ünnepeljetek! Gyüjtsünk előfizetőket és adakozzunk a Harangszó fenntartására. 1925. október 25 célja elé. Mert a szabadság diadalmas érzete kitör a szívből és dalra készt, csak a rabságot tűrjük sírva, szótalan. Az édes-anya. A mesgye partján ült egy asszony. Ősz haja a homlokába hullt, sötét kendőjét lebegtette a szél, két kezével átfogta térdeit s bánatos tekintete bizonytalanul révedezett a messzeségbe. Árván, elhagyottan, így ült olt egyedül. A lábainál pedig dús kalásztenger hullámzott s ezer virág tarkázta a réteket. És mert az asszony szíve tele volt keserűséggel, halk szóval panaszolta búját a magánynak: „Mit keressek még a földön? Akiket szerettem, akikért mindent áldoztam, rút hálátlansággal megtépték szívemet. Nincsen már erőm, tovább küzdeni értük, óh, fogadj be engemet, örök nyugalom 1“ A szenvedők megértik egymást. A föld elküldte hozzá illatos páráit és néma nyelven azoktól üzent: „Tekints reám 1 Ért-e valakit több bán- talom, mint engemet? Évről-évre földúlják, meghasogatják testemet, éles ekevassal, szöges boronával gyötörnek és én mégse büntetem kínzóimat. Szivem vérén tápláló
