Harangszó, 1925
1925-08-02 / 31. szám
Z5U emlékeit. A „boldog ifjúkor“ szoktuk mondani. Ha összehoz a sors a meglett férfikorban régi játszótársainkkal, iskolapajtásainkkal, milyen sokat el lehet beszélgetni az együtt eltöltött időkről, elkövetett csínyekről, arról az egész gondtalan életről, melyet még nem kavart fel a mindennapi élet tülekedése és vásári zűrzavara. S amint tovább szőjük beszélgetésünk fonalát s szemünk újra a régi örömteli fényben ég, észre sem vesszük, hogy a kikapások, felsülések néha beszekundázások itt-ott felbukkanó felhői egészen eltűntek arról az azúrkék égboltozatról, emelynek tiszta ragyogását oly gyönyörűséggel élvezi most a múltba tévedt tekintetünk. Szép az ifjúkor, szép a fiatalság, de ezerszerte szebb és igazán szép csak egynéhány évtized messzeségén keresztül. Emlékeinket rendszerint valami pillanatnyilag bennünk keletkezett képzet, illetve alkalom hozza felszínre. Meglátok egy fát, melyhez valami gyermekkori emlék fűz, összetalálkozom régi jó barátommal s az emlékeknek egész légiója támad fel bennem. Valamely jelen behatás tehát az első szeme a láncnak, amely visszaviszi lelkünket a múltba. A szabály alóli kivétellel azonban itt is gyakran találkozunk, öreg, az élet küzdelmeiben kifáEgy ádventi ének története. Irta: Gáncs Aladár. A geresdi utón megindultak a fák rendes szombati sétájukra. Befelé mentek a falunak, miközben Tatay István a geresdi artikuláris eklézsia lelkipásztora mind mesz- szebb érkezett ki a határba. Annyira gépiesen elmerült ezeken a szombat délesti sétákon, hogy menni mindig csak a fákat látta. Ma pedig még tán azokat se. Csak azt látta, amint szárazágu lombtalan akácsor módjára jönnek neki szembe az ádventi napok. Máskor ilyenkor már készen szokott lenni a prédikációval. Előre látta, ha le nem is irta, hogy mit fog beszólni az egész ádventen. Most hiába keresett egész héten át a bibliájában, csak nem találta meg azt az alapigét, amelyről máskor úgy megérezte, hogy nem ő választotta, Isten adta neki s amelyből, mint bőség-szaruból annyi drága mondanivaló hömpölygött ki a gyülekezet számára, hogy maga sem győzött csodálkozni rajta. Egyszer erre, aztán megint másra tétováztak el a gondolatai, — legtöbbször mégis azon merevedtek meg: hátha az HARANQSZÓ. radt embereknél figyelhetjük meg, hogy minden különösebb indítóok nélkül sokat és nagy szeretettel beszélnek az elmúlt időkről. Az ilyen emberekről mondják, hogy „már csak az emlékeinek él.“ A magyarázat itt is kézenfekvő. A fiatalság motorja az az életerő, amely mindig újat, nagyot akar, amely elsősorban is a jövőbe tekint, amelynek a felvetődő emlékek csak kellemes perceket jelentenek, vigasza azonban a rossz napokban az új lehetőségek perspektívája, mely új munkára sarkalja. Az öreg ember útja már csak néhány lépés előre, amelyet hátra- szegzett tejjel úgy tesz meg, hogy áttekinthesse újra és állandóan a megtett hosszú útvonalat. Ő lélekben újra éli az életét, a már befejezett, de az emlékeiben mindig újrakezdett életét, melyből most már így messziről nézve kiküszöbölődik minden kellemetlen mozzanat, széppé magasztosul, majdnem olyanná, amilyennek útja kezdetén elgondolta. Valami csodálatos csendes megnyugvást olvastam ki mindig az ilyen „csak emlékeinek élő“ öreg ember gondolatmenetéből. Ahogy egy egész életen keresztül összegyűjtögetett holmija között rakosgat s ahogy csupa véletlenségből mindig csak a drágakövek akadnak kezébe, az Isten jóságának mindennel kibékítő vigaszát látom a halál pitvarában. Isten büntetése ez. Mennyire máskép volt, mikor még a győrmegyei arlikulárisban: a tét-iben jöttek veie szembe a szombatdélutánon sétáló fák. Milyenek voltak ott az ő ádventi rorátés igehirdetései három év elölt is, nem hiába vitték messzire a hírét, Sopron megyébe is, ide Geresdre is. De bár maga maradt vón’ azért ott. Miért is jött el a hire után ? Azért, mert itt jobbak a búzaföldek 1 ? Az utszéli fák hirtelen megálltak. Gondolatai után megmerevültek a lábai is Tatay Istvánnak. Messzibe nézett Győr megye felé, de a téti torony helyett csak egy szekeret látott, amint a Szemerei-u írói bekanyarodott. Sátoros szekér volt, de mégse cigányok. Illendő köszönés. Megszólítás kalaplevéve: Ugyan kérem, jól megyünk Nagygeresd felé? Nevem Fejér János, mint odafönt mondták Geresdi János. Ez itt a családom. Mily Isten csodája, hát éppen a tisztelendő úr 1 Ugye akkor mehetünk együtt I ? Gyerekeim, milyen nagy kegyelem! S azok ki.mosolyogtak a kocsifödél alól ragyogó, nyájas mosolygással, mintha már régóta ismernék a tisztelendő urat s az észrevette, hogy ilyen mosolygással a geresdi gyerekek még most, két év után se tudnak nézni reá. Alig tudott szólni, de És mindenkor és mindenkinek az emlékvilága különös megnyilatkozása az ember életét szebbé, kellemesebbé tenni akaró isteni kegyelemnek. Egy néhány szép emlék, a múlt időknek egy-egy gondosan megőrzött virága vigaszt nyújt, szíveket teremt ott, ahol az élet realizmusa már-inár mindent letarolt. De hogy alkalmazzuk a lentieket a kellemetlen, a szomorú emlékeinkre? Azokra — mert kétségtelen, hogy ilyenek is vannak — amelyekben a legszélsőbb optimizmusra hajló fantázia sem tud semmi kedveset vagy kellemeset beleplántálni ? Az emberi lélek egyik sajátsága, hogy az ilyen emlékek ritkábban vetődnek felszínre s így is csak többé-kevésbbé elhomályosult alakjukban. S amikor néha mégis kinyílik egy-egy ilyen feketeszegélyes lapja a léleknek, teremhet-e mást az istenfélő lélekben, mint hálát Isten iránt a nehéz napok elmúltáért és bizodalmát, reményt a jövőben. Akinek bensejében otthonra talált az istenkeresés gondolata, valahányszor egy-egy kedves emlék adott nyugtot elfáradt lelkének, valahányszor a szomorú napok felidézésével újra értékelte a szebb jelent, hitben és istenfélelemben gyarapodott s merített új erőt a további küzdelemre. 1925. augusztus 2. Gyüjtsünk előfizetőket és adakozzunk a „Harangszó“ fenntartására. lelkének láthatóan jól esett, hogy hallgathatja Geresdi Fejér Jánosnak csengő beszédét — Hát mi bizony nagy járatban vagyunk. Husvét ünnep óta, ha jól meggondolom, — pedig már itt az ádvent. Galgócz várból jövünk, ha telszik tudni. Fent van az Nyit- rában. A jó Thurzó Györgyé volt az hajdanában, drágaságos, hithű, cvangéliumos család, — most mar nem azok& Már rég nem azoké, akkor se volt az, mikor én a tájára kerültem, most 12 éve, de akkor még megmaradhattunk benn a hitünk pártján. Hanem most, hanem most nem maradhatott meg hitünkbéü egy se Gróf Erdődy György Őnagysága lett a vár gazdája, /— hisz tetszik tudni a kamara-elnök kegyetlen eretnek-üldöző, bár úgy tudná üldözni a saját bűnét is, — testvére az egri püspöknek, nagy ellenségünk az egész család. Már rég vártunk reá, de csak ez év böjtjén került a sor a kenyértörésre. Nagy parancsba jött ki, hogy ez esztendő husvétjáig minden jobbágynak át kell térni az úgy mondott igaz chatolica religióra, aki nem akar, az költözködjék el, de se földjét, se házát nem viheti. — Házam volt ott, meg egy kis földem, feleségem i3 odavalósi, de nem azok kedvéért, hanem, hogy megmutassam Isten kegyelme szerint, hogy hitemért kész
