Harangszó, 1925
1925-07-19 / 29. szám
XVI. évfolyam. 1925 július 19. 29. szám. Alapította K A PI BÉLA 1910-ben. Laptulajdonos: i DnnáDtüll Lumer-Szövetséfl. . is Országos Luther-Szövet- •éf hivatalon lapja. Kéairatok, előfizetős! dijak éa reklamációk a HARANGSZÓ szerkesztő- kiadóhlvatal&nak flaentgotthárdra (Va«rra.> küldendők. Klútizetést elfogad minden evang. lelkész én tanító. H«oleieDlk minden vasárnap. 9 Tied Uram az igazság, miénk pedig orcánk pirulása. SzarkesaM-kladóhiratal: SZENTOOTTHÁRD. Vasvármegye. A „HAKAKUKZOelőfiietésl ára : a harmadik negyedévre 18.000 korona. Caoportoa küld. 15.000 K. Letkei-SiSvetégl tagoknak 10°/«-oa kedvezmény. Amerikába égési árra 2 dollár ; az utódállamokba a III. negyedre 20.000 K. A .Harangéit)* terjeszti- •ára befolyt adományokból •aórrányban lakó híreinknek lngyenpáldányokal küldünk. Az élet utján... Irta: Dr. Schlitt Gyula. Egy szép őszi napon volt; ép alkonyodott. A nap mégegyszer visszanézett a csendes világra s csókot hintett az áhítatban merengő tájakra, azután eltűnt. Én csodálattal néztem a napnak megható búcsúját, úgy láttam, mintha könnyezne s éreztem, hogy a szeretetnek örökké vándorló szolgája a nap is mi értünk, én értem rója végnélküli éveken át égi útjait. Eszembe jutott az Isten; körülöttem imádkozott az egész természet. A kis virág fejlehajtva állt s illata szállt — szállt felfelé; háláját vitte Istenhez, a távolban egy madárkának esti éneke csicser- gett, az is imádkozott, összekulcsoltam kezemet s én is imádkoztam. Az Istennek lelke borult reám s elmélyedtem az ő dolgaiba. Körülöttem az elmúlásnak halálba rohanó lelke zsongott s bennem egy más, szebb életnek diadalzengése zúgott. Éreztem az Isten közellétét; a megbékültség lelkét lehelte a tájra s ez, mint az örökkévalóságnak egy kis kertje mosolygott reám. Nem zavarta bensőmet semmi bűnös hajlam, erőtlen voltam csak rosszra gondolni is, csak egy érzés, csak egy vágy töltötte be egész valómat: a nagy Istent szeretni, szeretni nagyon.; e vágy egybefolyt a táj imádkozó hangulatával s én boldogan álltam ott, életemben talán először. Ilyen akarok maradni, mindig ilyen boldog, mint most; ez a vágy akarattá edződik bennem s ez akaratnak jövő cselekvéseim irányítójává kell lennie. ' Ily1 gondolatokkal mentem vissza a hétköznapi éleibe. A legelső ember, kivel találkozom, egy fuvaros, ki a megrekedt szekerével bajlódik az utón. Rettentő káromkodás között végzi munkáját. Minden egyes szava egy-egy villámsujtás erejével hat rám. Odamegyek hozzá, megszólítom kedvesen, melegen; az evangéliumon keresztül az Istenre mutatok, a Krisztus szelídségére. Nem szól egy szót sem, csak rám dobja két szemét s én megborzadtam. Láttam, ez emberből kiveszett az ember; a hitnélküliség meztelen, természetes vadsága meredt belőle rám s én tudtam, ez az ember még nem találkozott az Istennel. Tovább mentem, de lelkem már nem volt oly derűs. S szembe jön velem egy nagy haragosom. Már régóta nem beszéltem vele. Odamegyek hozzá, kezemet nyújtom néki s mosolyogva megszólítom: „Bocsáss meg, én is megbocsátok“. De ő meg sem áll, kicsinylőleg vet rám egy pillantást s csak annyit mond: bolond; mintha egy malomkő nehezedett volna szívemre, a könnyem is kicsordult. S én tudtam: az én haragosom sem beszélgetett még az Istennel. Tovább mentem, lelkem mindinkább elszomorodott s már nem voltam oly boldog. S előttem áll egy jó ismerős, *egy hideg szívű ember, nem ismer senkit, csak önönmagát. Nincs hite, nincs szeretete. A megtestesült rideg könyörtelenség. Köszöntőm: Jó napot adjon Isten! Az ördög adja, volt a válasz. Odább mentem, szívem szomorúbbá lett s boldogtalanabbá az én lelkem. Az ördög adja. Egyszerre láttam a homályban. Megértettem, miért is oly boldogtalan a nép. Miért találja meg oly nehezen Istenét? Mert tényleg az ördög, a sátán adja néki a napot, vagyis az életirányt; a sátánnal áll összeköttetésben. Ennek hódol, ennek áldoz. A sátánnak szavára hallgat s ez siet irányítólag beleszólni az emberek gondolkodásába. Szava pedig vonz, hisz a földi gyönyörök mezeire visz; az ember szeme elé pedig fátyolt akaszt mosolyogva, hízelegve, ne lássa a gyönyörnek szomorú következményeit. S az ember hisz, hisz a sátánnak, míg az Isten iránti hitet resteli; s az Isten meghal számára, de vele a boldogság, reménység is. Közös sírjuk felett a sátán tombol, csitít- gatja, altatgatja a lelkiismeretet, némuljon el az is örökre. Ezt az alvó Istent felébreszteni az emberek szívében s ezt az Istent szembeállítani az emberrel, hogy lássák hatalmát, nagy szeretetét, legyen legfőbb célunk az élet utján. Püspöki egyházlátogatás Somogybán. 3) Június 13-án délelőtt a vései történeti múltú templom falai kOxt csendül fel Kapi püspök lelkeket rázó prédikációja. »Érszázados múlt emléke, — úgymond — öleli körül lelkemet. Látom, hogyan teremti meg Isten ezen a földön ezt a gyülekezetei; hogyan vezeti azokat a régi vend családokat ide, erre a helyre és hogy miként gyűlt fel a lelkekben az örökkévalóság utáni vágy. Nem elégíti ki az ősöket a föld szeretete.* Majd reámutat beszédében a püspök a jelenre. Ezek a szavak szivet- rázók és belső átalakulásra késztető szavak. Senki sem élhet meg a múlt emlékéből. Az élet olyan, hogy mindenkinek magának kell magáért élni. Nem tehetségen, akaraton múlik a Harangszó támogatása.
