Harangszó, 1925
1925-07-12 / 28. szám
XVI. évfolyam. 28. szám. 1925 július 12. Alapította K A P I BÉLA 1810-ben. Lej» tulaj donor: a OtíDáDtftii Lntöer-Siflvetseo it Ornzáffo. Luther-Störct- fia hivatala. lapja. Kfr.lratok, elóíizotéal dijak 6a reklamáoiók a HARANGSZÓ szorkeaztó- ki adóhivatalának Saantgotthárdra (Vaavm.' küldendők. Kldüaetiat elfogad minden evang. lelkit;, ia tanító. HacloinnlH minden trasárnap. 9 Ilit nél/eiil lehetetlen Istennek tetszeni; aki Isten elé járul, hinnie kell / Szerkeaitd-ldadóhlTatal: szentootthArd. Vasvávsnegys. A „HAHANWSZÖ* előfizetési ára ; a harmadik negyedévre 16.000 korona. CaoportOB küld. 15.000 K. batker-SiSvetágl tagoknak 10°/>-oa kedveamóny. Amerikába egóae évre 2 dollár ; az utódállamokba a III. negyedre 20.000 K. A .Harangaad* terjeaaté- eóre befolyt adományokból taórványban lakó híveinknek lngyenpóldányokat küldünk. A legfőbb Számonkérö- szék előtt. Megemlékezés a soproni líceum hős halottairól. Dr. Ostffy Lajos ny. főispán emlékbe- széde a 10—20 —30—40—50 éve érettségizett diákok találkozóján 1925. június 30-án. Több decemiumnak fordulóján találkozóra gyűltünk ma itt össze, hogy emlékezetünk közös kárpitján megelevenedjék előttünk a vissza- hozhatlan múlt és visszasugározza reánk az ifjúkor fényét. E fényben bizonnyal nemcsak apró diák csinyjeink vidámságát, nemcsak apróbb-nagyobb gyermekkeserveink humorát keressük, mert ezért nem lett volna érdemes megtennünk az idevezető utat, hanem keressük mindazt, ami abból az ifjú korból maradt emlékeink között ma is érték számunkra. Érték pedig mindenekelőtt az a tudat, hogy itt öreg líceumunk falai, Nevelő Anyánk karjai között bontakozott ki egykor egyéniségünk, itt élesbbedett lelkünk istenadta kardja és izmosodott karunk, amelyekkel innen elindultunk az élet nagy problémáival való viaskodásra. És érték az a hit, vagy képzelet, hogy amikor vissza-vissza térünk ide kiindulásunk helyére, Antheusként acélosodik meg újra itt a fegyver azok kezében, akik még értik a jelszót, hogy: „előre!“ és megszilárdul újra azoknak izma is, akik már csak azt az egy parancsot értik, hogy : „állj mindvégig rendületlenül!“ Végül érték az ifjúkori barátság érzelmeinek az a melege, amelytől elsimulnak egyikünk-másikunk homlokán az életgondok redői egy pillanatra. De ez az érték, amit így keresünk, mind mind az életnek kincse, az életnek nyilvánulása, az élet maga! Mi pedig íme találkozónk legszentebb stációján itt állunk a halál emlékének hideg márványlapja előtt! Miért! ? Azért, mert az a halál, amelyről e márványlap beszél, a legma- gasztosabb életelvek pecsétje, az a halál az e helyen vett, e helyen keresett komoly, nagy életértékek hatalmas bizonysága. Igen! Ti líceumunk hősi halottai, ti tesztek bizonyságot az emlékezet itélőszéke előtt helyettünk, élők helyett is arról, hogy miként hirdette ez az iskola a legmagaszto- sabb életelveket, hogyan nyújtotta ez és hogyan tették magukévá hű tanítványai a legnagyobb életértékeket ! Mikor elbocsátott bennünket innen karjai közül tápláló anyánk, az Alma Mater, kardunk acélján, karunk izmain kívül még egy pajzsot is adott: a kötelességteljesités és férfijellem paizsál, azzal a komoly, komor paranccsal, hogy: „ezzel, vagy ezen!“ Az egykor eltávozottak közül sokan vissza-visszatértünk ide mi élők, ide e falak közé, de Ti is, hős halottak ott a márványlapon, de a ti emlékezetek e táblája azért legszentebb célja a mi zarándoklatunknak, mit az emlékezetnek szánunk, mert ti a paizson tértetek meg I Ti betöltöttétek az Alma Mater parancsát, bizonyság lettetek a pa- izs, a parancs s a tanítvány hűsége felől, még pedig mily megrázón fölényesen! „Életünket itt hagyhatjuk, de ezt a ránkbizott gépfegyvert soha!“ Ezek voltak a hadi krónikás szerint %tolsó szavai a limanovai gépfegyverparancsnoknak, aki azután ellenséges golyótól szíventalálva elesett. A krónikás pedig, aki leírta az egész kemény tusát, a csodás kitartást, hozzáteszi, hogy: „így halt meg limanova legnagyobb magyar hőse Takáts Gábor kapitány“. És így, bensőtökben ugyanezzel a lelki szilárdsággal haltatok meg ti többiek is bizonnyal, ha ezt külön csak arról az egyről állapította is meg a harcok igazi Írója köztiletek, mintha megérezte volna, hogy az volt korban az első a legvénebb a ma itt együtt képviselt líceumi évfolyamok hősi halottai között. így haltatok meg, így tértetek vissza ide némán, de könnyező Alma Materünk és e zarándok testvér-sereg zengő, büszke diadalmaként, a kötelességteljesltés és férfijellem paizsán! Ti vagytok ez iskola jellemadó erejének dicsősége és Ti vagytok a mi legfőbb Számonkérő székünk a felől, hogy hát hol van a mi paizsunk!? hogyan, miképen tértünk vissza ide mi élők vele? Hát mi is voltunk harcok tüzé- ben, mi néhányan voltunk ott is, ahol ti elestetek, de minket a halál elkerült. De voltak mások és vannak ma is sokan közülünk — tán mindannyian — az életnek soha véget nem érő küzdelmeiben és hogy ma itt előttetek megjelenhettünk, ahhoz csak egy segített, csak egy védett bennünket: ama paizs! De mégis, óh, Ti legfőbb Számonkérő székünk hagyjatok még egy kis időt nekünk! Ne kérjétek számon az anyai talizmánt ma még"! Kérdéstekre, hogy hogyan, mikép feleljen meg majd életünk vége és addig csak egy: kegyeletünk, mellyel emléketek előtt letéve e koszorút — imádkozunk. Nem tehetségen, akaraton múlik a Harangszó támogatása.
