Harangszó, 1925
1925-06-28 / 25-26. szám
XVI. évfolyam. 1925. június 28. 25—26. szám. Alapította K A P I BÉLA 1910-ben. La?tulajdonos: a Donántüll Lntlier-Szövelsfio A» OraiágOH Luther-HzSret- •éx hiratalas lapja. Kéalratok, előfizetési dijak éa reklamációk a HARANGSZO szerkesztő' kiadóhivatalának Buntgotthárdra (Vairm.) küldendők. Klőfiastáat elfogad minden evang. lelkéei áa tanító. Mrolalsiilt minden vasárnap. 9 Mindenek ékesen és jó renddel legyenek. Szerkesztő-kladóklvatal: SZENTOOTTHÁRD. Vasvinnegye. A „HAHAlfflBZO" előfizetési ára: a második negyedévre 16.000 korona. Csoportos küld. 15.000 K. (.ather-Halvetágl tagoknak IO°/.-oi kedvezmény. Amerikába egész érre 2 dollár; az utódállamokba a 11. negyedre 20.000 K. A .Harangszó* terjesztésére befolyt adományokból szórványban lakó híreinknek Ingyenpéldányokat küldünk. Pi mi kegyeletünk. Irta: Nagy Miklós. Angolországban a világháború befejezése óta minden esztendőben egy meghatározott napon ledobják néhány percre a lendítő-kerék szíját és a gyárak szirénái, kürtjei hangos sikoltással köszöntik a távoli sírokban porladozó angol katonákat . . . Németországban is a ködös november egyik reggelén megáll egy pillanatra az élet lüktetése, elül a városok zajongása, megcsendesül az egész ország néma tiszteletadás gyanánt a porosz vitézség és hűség elvérzett mártírjainak . . . Itt a szomszédságban, abban a velünk együtt lerongyolódott, megcsonkított, letiport Ausztriában — úgy mondják — hálás szívvel emlékezik meg az élő nemzedék a világháború véres zivatarától elsodort hős katonáiról. Alig van olyan szegényes, szűk völgykatlanba szorított falu, ahol legalább egy szerény emléktábla ne őrizné világító aranybetűkkel az elesettek nevét a korai feledéstől . . . Milyen régóta tudjuk, hogy a magyar a vértanuk nemzete; hányszor megsirattuk már a múltban is, hogy az országot hatalmas zápor gyanánt, hősök vére áztatá. Hát ma, amikor „a szép tavasz kiesett az évből, egy nemzedék halt ki az emberiségből s nyugszik temetőben“ ... Nekünk is vannak hőseink, — óh jaj! milyen óriási sereg telnék ki belőlük! . . . Minden magyar falu, jaj de nagy adót fizetett, nem pénzben, hanem piros, meleg vérben, pótolhatatlan, drága életben azért a fekete hantért, inely ápol s eltakar! . . . Egy a múltat sirató szomorú, magyar lélek szerint, „meg van jelölve minden magyar ház egy nagy, kiáltó, fekete kereszttel“, s a magyar mezők minden fűszálán vagy a bánat könnyharmata, vagy az áldozat vércseppje hintázik. A mi hőseink! . . . Áll-e már méltó emlékük ? ... Az elesett magyar katonák! . . . Ki gondol velük ? . . . Senki! Azaz, dehogynem! A múlt nyáron kaptam egy aranycirádás meghívót, amely nagyszabású ünnepélyre csalogatott. „Lesz ott színdarab, amelyen mindenkinek nevetni kell“ . . . ígér „konfetti-csatát“ ; rendeztelik „nagy lepényevő verseny“; lesz „zsákban-futás“, tánc reggelig ... és mindez a hősök emlékoszlopa javára! A hideg végigfutott rajtam. Szent haraggal még ma is kétségbevonnám a rendezők józan eszét, ha azóta is mindsürűbben nem kellene hallanom duhaj táncvigalomról, mely lezajlik a magyar hősök emlékére; bohóckodásokról, melyet rendeznek a korai sírba szállt magyar mártír-sereg emlékoszlopa javára. Hát itt vagyunk már, ilyen mélységben! Konfetticsatázunk ... és közben azokra emlékezünk, akik az orosz mezőkön acélgolyók záporesőjében hullottak el; lepényevő-versenyt tartunk azokért, akik az utolsó sóhajig érettünk viselt szenvedések hordozói voltak. Hát ez sehogysem illik ahhoz a magyar nemzethez, amelynek katonáit egész világrészek csodálták meg! Valamikor . . . egyszer ... régen . .. sírva vígadt a magyar, könnyeket kevert még legédesebb örömekbe is, és fátyolt vont arca mosolygása elé, ma — úgylátszik — akkor is nevet, amikor a szív sebeit szaggatja fel; vígadozásba kezd, amidőn koszorút tesz le hősi halottai sírhalmára. Konfetti-csata! . . . Ha csak így épülhet, akkor ne emelkedjék egy emlékoszlop sem, ne ragyogjanak arany betűk egy márványtáblán sem, akkor, amint lekorhad a katonatemetők nyirfa- kereszt-erdeje, legyenek inkább mindjárt elfeledve azok a nevek... a magyar katonák nevei! — Igaz, az elfelejtett vértanuk maguk után a halálba vonják az élőket is, de egy nemzetnek inkább lehet meghalni, mint bohóckodva tovább élni! . . . Hindenburg az egyházak békéjéről. Hindenburg birodalmi elnök fogadta az egyházak képviselőit, akik hivatalbalépése alkalmából szeren- csekívánataikat fejezték ki előtte. A német evangélikus templomi szövetség nevében Kapler dr., a berlini evangélikus egyházi főtanács elnöke tolmácsolta az egész ország német evangélikus egyházai összességének jókívánságait és hit- sorsosai nevében kifejezést adott ama készségüknek, hogy a haza fölépítésében teljes erejükkel részt- vesznek. Deytmer dr. fölszentelt püspök, hercegpüspöki delegátus a birodalmi elnök előtt a katholi- kus hívek szerencsekívánatait fejezte ki és biztosította az elnököt arról, hogy a katholikus egyház a vallásban és az egyházban nyugvó erőket mindenkor rendelkezésére fogja bocsátani az állam kormányának. A zsidó hitközségek országos szövetségének képviselőjeként Wolff kamarai törvényszéki tanácsos köszöntötte a birodalmi elnököt és a német zsidók nevében Viseljük szívünkön a Harangszó ügyét!
