Harangszó, 1925
1925-04-12 / 15. szám
1925. április 12. HARANÖSZÓ 11$ az tisztára lehetetlen, hogy aki tele volt szeretettel, tisztasággal, lélekkel, erővel és jósággal, hogy annak a halálban valami jóvátehetetlen igazságtalanság legyen a végzete. Egészen bizonyos, hogy a halál nem büntetés, nem is minden élőnek a végpusztulása, nem is szenvedés, hanem valami egészen más a rendeltetése is, a célja is, az értelme is. Egészen bizonyos, hogy a halál egyszerűen csak átmenet. A lélek leveti magáról a test ruháját, amit a születéskor magára öltött. A lélek leteszi a test szerszámait, mint ahogy este a munkás leteszi a kalapácsot, a fűrészt, amivel nappal dolgozott, hogy aztán fölébredve, új szerszámokkal, új környezetben folytassa munkáját. Mert amiképen az én igazi életem nem a bölcsőben kezdődött, hanem valahonnan jöttem, még pedig az örökkévalóságból, épen így az én igazi életem nem a sírnál végződik, hanem megyek valahová. Még pedig az örökkévalóságba. Hogy hogyan, miképen ? Merre ? Azt csak „mintegy tükör által látom“. Magát a teljes, világos valóságot Isten elrejtette szemeim elől, mert azt most még úgy sem érteném meg és az nem is az én emberi szemeimnek való látvány. Jézus maga nem is félt a haláltól, hanem föltekintett bizalommal az égre és azt mondta: „Atyám a te kezeidbe ajánlom lelkemet!“ A Jézus Krisztusban igazán hívő pedig legyőzi a félelmet. Nem mintha teljes, elfogulatlan bátorsággal menne, mintha egy pillanatra se riadna vissza. Sőt inkább igenis, elfogult. Egy-egy pillanatban vissza is riad. De nem azért, mert a halálban rémet, pusztulást, veszedelmet lát, hanem azért, mert tudja, hogy a halál a legünnepélyesebb fordulópont. És mert olyan jövő elé megy, amiről- — emberileg szólva — nincs biztos értesülése, csak hite és sejtelmei vannak. A róm. kath. egyházban külön ünnep van a halottak emlékének: a Halottak napja, november 1-én. Az evangélikus Anyaszentegy- házban nincsen külön halottak napja. Az evangélikus Anyaszent- egyház Nagypénteken áldoz halottai emlékének, mert minden keresztény halottakról, akik a Krisztusban haltak meg, legméltóbb a Krisztus halála napján megemlékezni. Mikor az evangélikus hívő feltekint a nagypénteki Keresztre, úgy érzi, hogy Annak két karja, ki azon függött, magához ölel minden keresztény halottat. Mikor pedig arra a sírrá néz, melybe halottját lefektette, tudja, hogy ahová Jézus le- szállott, ott nem lehet rossz helye az ő kedves halottjának sem. És amit a Nagypéntek mond Jézusról és az ő haláláról, az a legszebb emlékbeszéd, legkegyeletesebb ünneplés azok felett is, akiknek sírjára a kereszt van tűzve jelül. Amellett pedig a Nagypéntek beszéde mindent elmond, amit a halottakról tudnunk kell: azt is, amibe bele kell törődni, de azt is, ami megnyugtató, ami vigasztaló és felemelő. Maga a Nagypéntek elsősorban is gyászünnep. Gyászolja először is Krisztus ártatlan halálát, azután gyászolja az emberi természetnek azt a gonoszságát és vakságát, mely még az ártatlant, az Istenembert is meg tudta ölni; de gyászolja általában a bűnt, mely megrontotta az emberi természetet és siralomvölggyé változtatja a világot. De örömünnep is, mert keresztény hitünk tanítása szerint Krisztus magára vette bűneink átkát s helyettünk halt meg — holott nekünk, bűnös embereknek kellett volna a kárhozat halálával bűnhődni — úgy hogy Krisztus halálát Isten engesztelő áldozatnak vette bűneinkért. így lett Krisztus Nagypénteken az embei'iség megváltójává s így nyilvánult meg Nagypénteken is Istennek hozzánk való végtelen szeretete: „Úgy szerette a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta érte“. Van is olyan ország, ahol Nagypéntek örömünnepnek számít. Olvastam valahol, hogy a skótok ezen a napon kirándulnak, belsőséges, melegen vidám örömünnepet ülnek, mert ez az a nap, amelyen Krisztus az ő halálával kiengesztelte a haragvó Istent. Nálunk a nagypénteki ünnepnek gyászos oldala domborodott ki jobban. Azért van ilyenkor a gyász jeléül még az oltáron is fekete teA sarokszobában, melynek ablaka a keríre nézett, bennült az öreg úr nap-nap után ódon íróasztala mellett, tudós könyveitől körülvéve és nagy, formás betűket rótt papírra egymás mellé, egymás alá. Ezek aztán nyomdába kerültek és széthordták a világba a tudomány, fölvilágoso- dás és szeretet tanait. Ha pedig elfáradt, szalmakalapot tett a fejére, munkászub- boiiyt öl lőtt és másfajta foglalkozást keresett, mert a tétlenséget nem szerette. Kiment a kertjébe, kedves fái, virágai közé, és azokat öntözte, kapálta, nyeste, gon- dozia nagy odaadással. Azért volt az öreg úr olyan vidám és erőteljes, hogy sok fiatallal nem cseréit volna egészséget, és azért volt abban a kertben minden elképzelhető jó gyümö'cs és szép virág. Egy leánya volt férjnél az öreg urnák a közel városban, az hazajött mindig a nyári szünidőben a három kis leányával, akiket nagyapó még a kertjénél is jobban szeretett. Mikor még kicsinyek voltak, a hátán hordozta s a térdére ültette őket s papirossárkányt ragasztott nekik, mikor pedig kissé fölcseperedtek, elvitte őket sétálni messze a határba, és csodálatosan szép történeteket mesélt nekik. A kert pedig szabad vadászterület volt számukra kezdettől fogva ahol kedvükre irthatták a pillangókat, szedhették a virágot és dúskálkodhattak a finom gyümölcsökben. Szerettek is ám nagyapónál lenni min- denekfelett. Mikor már visszaköltöztek is a városba, hacsak szerét ejthették el-elrán- dultak hozzá egy-egy délutánra az öreg Klári kíséretében, aki már az édes mamájukat is dajkálta. Volt ilyenkor nagy öröm a sárga házban 1 Nagyapó menten abbanhagyta a legfontosabb írását is, hogy kedves vendégeit szórakoztassa. Annyi erdekes megmutatni való akadt a ház körül. A lend-macskának négy kis fia van, korom feketék, csak a szemük fénylik mint a smaragd, a Bogár kutya új ólat kapott, olyan büszkén ül benne mint egy kis király. A kis fecskék az eresz alatt már szárnyra keltek, de a cinege-fészket az orgonabokorban sajna, kifosztotta valamely gonosz ragadozó. A Begóniák már mind virágban álinak, s a barackfa nyolc szép gyümölcse már pirulni kezd. Milyen kár, hogv a kilencediket leverte a szél! Érni kezd idestova a dinnye s zöld selyemburkolatában szemesedik a tengeri-cső, kívánatos csemege az ilyen kis pákosztosoknak. Kilátogatnak a temetőbe is, ahol virágos bokréta alatt a jó nagymama al úszik már hosszú évek óta, és megsimogatják a keresztet, amely sírját őrzi. A kis leányok már alig emlékeznek a nagymama arcára, de azért nagyon szeretik, mintha csak köztük élne, annyit beszélt felőle nékik nagyapó és az édes anyjuk. Mire visszatérnek, jó ozsonnát készített már Bábi néni, a vén gazdasszony, akinek csak a beszéde mérges, de a szive mintha vajból lenne. Most együtt kávézgat a konyhában a két öreg cseléd is s a gazdájukról beszélgetnek, akivel együtt öregedtek meg, és akiért az életüket adnák. Indulásra is kell már gondolni, nehogy anyuska aggódjék, ha netalán megkésnének. Sok szép ajándékot visznek neki is a kis kosárban, s nagyapó elkíséri őket egész a füzesig, majdnem fele útján. Egy ilyen alkalommal történt, hogy bu- csúzáskor a kis leányokat három szép rózsával örvendeztette meg a nagyapjuk. R tkaszép virágok voltak, szinte tündöklőén fehér szirmaik akkor kezdtek fesledezni, gyönyörűség volt reájuk nézni is. Mikor nemsokára ismét találkoztak, megkérdezte tőlür, mit művelt mindegyik a maga rózsájával ? „Ünnepély volt másnap az iskolában" felelt Esztike, „s én az övembe tűztem szép virágomat. Oly jói illett kék ruhámhoz, s
