Harangszó, 1925
1925-04-12 / 15. szám
114 HARANOSZÓ. i 92S. április 12. a kősírba ott arimathiai József kertjében, hanem tanításait, evan- géliomát is eltemette az emberek kemény, értelmetlen szíve és a kereszténység alig csírázó vetésén végighömpölygött a zsidóságnak zárkózottságot lehelő, lelki szabadságot megfojtó szelleme és a pogányságnak kitökéletesedett anya- gisága. Ami az első századok óta keresztyénségnek látszik, az egy titkon, mélyen élő szellem, mely fölött uralkodva tombolnak tovább a hatalmak, amiket látszólag legyőzött a keresztyénség. Az lesz az igazi Husvét, ha az emberiség hite be tudja majd fogadni Jézus evangéliomát. Akkor nemcsak a halálnak félelme szűnik meg, hanem az élettől való félelem is. Szorongó szívvel gondolunk arra, hogy az emberiségnek ezt a nagy Husvétját alighanem egy rettentő Nagypénteknek kell megelőzni. Amikor megrendül a föld és elhomályosodik e világ fényessége. Talán ott is állunk már e Nagypéntek hajnalán. Csüggedt lélekkel, érezzük, hogy a Husvét, az emberiség Husvétja még messze van. Akik áhítatos hittel hallgatták a Mestert, azok tudták meg először, hogy feltámadott. Az evangéliomok akkor diadalénekké lesznek és harsogva jelentik az örömhírt, hogy az anyagiasság halálából föltámadt az emberiség, megdicsőült, lélek lett, valódi képmása Istennek, aki nem azért teremtette a föld porából ítélet után*) Rútul rászedték, csúful meggyalázták, Békába verték, két szemét kiásták. . . S most megcsonkítva, véresen, vakon Ott fekszik némán a ravatalon ... Szívünkben gyász, az ajkunkon sóhaj: Ezt nyerte hát a hős, dicső magyar, Az égbenyúló, szálas, büszke tölgy, Ki villámsújtva föld sarába dőlt!? Örök Isten! Óh hányszor volt ez így már, Hogy ott járt Néped a megásott sírnál! ? Boszuló balsors, hányszor verte meg, E felfeszltett, koldus nemzetet!? S koporsójából óh! hányszor kiszállt!? Legyőzve bátran pusztulást, halált. .. Megtartó őt az örök — éltető, Szilárd magyar hit s magyar őserő... Ma is ... tátongó sírunk szélinél Felénk biztató szellemhang beszél: Véget ér majd a nagypénteki gyász, Az enyészetből lesz: feltámadás! *) Az amerikai irredenta-pályázaton kitüntetve. Krisztus. „Feszítsd meg!" üvölt a bőszült nép — A tömegnek fenn az ökle; — Egyszerre száz is feléje lép, Vad dühít, hogy rajt’ kitöltse. „Feszítsd meg!feszítsd... “ — ó borzalom — Alig hangzott még: „Hozsánna !* — Az úton pálma s virághalom, — Már: „Feszítsd megj“ jár nyomába .. . S „Ö“ szitkot, átkot, ütést, rúgást, Megalázást tűrt szelíden . . . Felfohászkodék: „Uram bocsásd .. Mit tesznek, nem tudják hiszen! Golgotha felé lm' megindul, Tövis-koronával fején. . . S a Gonosznak rút arca vidúl, Míg az Igaz szenved szegény! A kereszt áll s rajt’ megfeszítve Halállal küzd a Megváltó . . . A szent fő búsan hanyatlik le S holt alakja néma, vádló!. . . A test megtört s kifolyt a vére, De a halál csak álom volt; Lelke „harmadnap“ visszatére S újra él, feltámadt a holt!... Igazság győztél örökre te! S Igaznak, ki mindig szolgál, Bár, ha szenvedés az élete, Nem győzi le a halál. .. Sugározd hit a szívbe mélyen, Óvd a lelket szent megnyugvás; Követni Krisztust soh’se szégyen, Mert Krisztus a feltámadás ! Binóczi B. Gyula. az embert, hogy örökre ottmaradjon, hanem hogy eljusson az ő Atyjának házába. Mert nem lehet, hogy kegyetlen bírák Egy ezredéves, szent históriát Bitorló kézzel széjjeltépjenek, Kacagva szörnyű romlásunk felett! Felkoncolt testünk ég felé kiált Bosszúért és a sír falain át Igazságunkat dörgi jajszavunk: Élni fogunk, mert élni akarunk! Vályi Nagy Géza. Mese három szál rózsáról. Irta: Farkas Mihályné. Ahogy barangoltam itt a Mecsekaiján, találkoztam egyszer a Mesével. Vénesvén anyóka volt, egy nagy batyut vitt a hátán és olyan halkan lépdelt, hogy akik velem voltak meg se látták. De én fölismertem, szépen köszöntöttem, ő pedig odaült hozzám egy forrás mellé s megtanított enge- met hogyan kell elbeszélgetni kicsinyekkel- nagyokkal, csöndes alkonyórán mikor a hajnalka becsukja kelyhét, a szívek pedig kinyílnak, hogy befogadják a jót, mint a virág a harmatot. Ä nagyoknak már eleget meséltem, inR Nagypéntekről és a halálról. Irta: Hering János. Egyszer egy évben maga az Anyaszentegyház is a halálról beszél nekünk. Még pedig Nagypénteken. Először is arról mond zordon beszédet, hogy micsoda rettentő nagy a halál hatalma: Még Istennek egyszülött Fia, a legjobb, a legtisztább sem kerülhette ki í És e beszéd által elénk állítja a Nagypéntek a halálnak félelmetes voltát a maga teljes valóságában. Hát csakugyan félelmetes a halál ? Igen, az! Mindenkinek! Helyesebben szólva: minden testnek. A test, amely ösztönszerűleg érzi, hogy csak addig él, míg a halál meg nem semmisíti, ezzel az ösztönszerű félelemmel védekezik ellene. Az én testem is fél. A másé is. Aztán fél a bűnben élő lélek is. Mert érzi, sejti, hogy ott okvetlenül lesz leszámolás. Fél az is, aki hitetlen, aki a legnagyobb értékeket ebben a földi életben keresi, mert neki a halál örök megsemmisülést jelent. Másodszor meg arról mond biztató, reményteljes beszédet a Nagypéntek, hogy ha egyszer magának az Isten Fiának, a legjobbnak, a legtisztábbnak is le kellett szállni a halál völgyébe, akkor a halál mégsem lehet valami rettentően félelmetes ijedelem, vagy pusztítás, legalább is nem mindenkinek^ mert kább szomorú mint víg történteket, s egyikmásik szívben iágyan továbbzengett az én busulásom, mint ahogy fölzendül a harang a sip szavára, mikor a mester az igazi hangot adja meg. De most nektek mesélek fénycsszemü csitri leányok, akik még babaruhát csereberéltek pad alatt s körbefogódzva „ispi- lángi-rózsát“ jártok az iskola-udvaron, mert ti vagytok az én kedvenceim. Mikor már tükörből fésüiködíök és elkezditek magatokat illegetni, közel se vagytok ilyen szeretetreméltók. Három szál fehér rózsáról fogok nektek mesélni, olyan nyiladozó fehér bimbókról mint amilyenek ti magatok vagytok. Kezdem már. Volt egyszer — óh, nem az Operenciás-tengeren túl, csak itt a közelben, szép róna vidéken egy tiszta kis falu, annak a legvégén egy sárgára festett nyájas úri hajlék. Az országút mellett egy sor jegenyefa ál t rendbe mögötte, mintha őrségre kirendelt katonák volnának, az udvarára lombos nagy diófák vetettek árnyékot, körülötte pedig egy csodaszép kert terült el. Ebben a házban lakott egy ezüslhaju öreg úr, akit sok tudományáért messze- földön ismertek és becsültek, színarany jóságáért pedig szerette mindenki.
