Harangszó, 1924
1924-03-09 / 11. szám
1924. március 9 HARANQSZO. 83 csak igen csekély számban élnek más vallásuak nagy tömegei között. Ezek állandó veszélynek vannak kitéve. A legtöbbször anyagi szegénységgel küzdve, a minden oldalról jövő megkísérlés ellen egyedüli védőeszközük evangéliomi hitük és egyházukhoz való ragaszkodásuk. E kettő kétségtelenül erős bennük, mert e nélkül hamar áldozatul esnének. Ámde a szilárd tölgy is, amely nem zárt erdőben, sok fa sűrűjében áll, hanem magányosan, kitéve szélnek, viharnak, hol nem számíthat sem kisebb, sem nagyobb tölgytársai védelmére, támogatására, végre nem bir ellentállani a vihar folyton megújuló támadásának és az anyaföldből, mely őt nevelte, gyökerestől kicsavarva, élettelenül terül el. Így jár nem egy a mi evangélikus testvéreink közül is, a legtöbbször nagy lelki küzdelmek végén : kiragadva egyházunk éltető talajából, számunkra meghal. Pedig ezek a gyenge gyülekezetekben vagy szórványban élő testvéreink olyan értékei egyházunk egyetemének, mint egy nagy katonai erősségnek az ő külső véd- rnüvei. Ha az ellen ezeket hatalmába keríti, akkor a belső vár, a főerőd már nem bir soká ellen- állani a megújuló rohamoknak és az ellenség kezére jut. Nem szabad tehát ezen mi testvéreinket elveszni hagynunk, hanem követnünk kell az evangéliom és az önfentartási ösztön egybehogy nem mehetett a többiekkel vérvirágot kaszálni a csatamezére. De hát csak otthon maradt, már szinte egyedül volt a faluban azok közül, kik legénysorban jártak, a többi ki erre, ki arra tülekedett a haza védelmében.,, — Őtt otthon fogta édes szülője rimán- kodása, a gazdaság gondja és talán még legjobban valami. .. egy pár fekete tüzes szempár, a Rostás Eszti szemepárja ... — Enyje no, elszakadt a fonalam. Míg Lidi néni a fonalát kötözgeti az eddig figyelő leányok halkan összehuncog- nak, mintha mondanák: — Ni ni csak, leány is van a dologban. * * * Lidi néni azonban egy-kettőre összebogozta fonalát és tovább folytatta. — Egy napon alkonyat tajban, mikor Andris epen utolsót fordult ekéjével a nyári tarlón s kiért ökreivel a dűlő útra, egy cirkáló dragonyos csapat üget az utón a falu irányába. A csapat megáll Andris előtt s vezetője egészen melléje rugtat, majd ismeretlen nyelven, kemény hangon beleköt a mitsem sejtő legénybe; a katona beszéde csakhamar durva szitkozódássá lesz. Andris, kit még eddig ember a lábáról le nem hangzó parancsszavát: „Tégy jót mindenekkel, de legfőképen a te hitednek Borsosaival.“ Mit tehetünk és mit tegyünk, hogy megtarthassuk őket? Keressük fel őket az evangéliomi szeretet melegével, bátorítsuk őket kitartásra, juttassuk őket templomhoz és iskolához, lelkészhez és tanítóhoz. Igen, de hogyan, mikor ők kevesen vannak és szegények, és szegény a mi egyházunk is, már pedig minden emberi terv kiviteléhez anyagi eszközök kellenek. A mi egyházunk csak addig szegény, amíg vagyonát keressük. Ha nem az anyagiakat, hanem azt a megmérhetlen kincset nézzük, amit Krisztus tanítása ad az evangéliomi léleknek, megsokszorozva annak ható erőit, ami az egyháztagok áldozatkészségében is megnyilvánul, akkor gazdag a mi egyházunk. Voltak idők, amikor az evangéliomi lélek erőssé tette a magyar protestánsokat a kínpad és a gályák szenvedéseinek elviselésére hitükért és hitsorsosaikért. Hála az Égnek, ilyen vértanusággal ma nem tesz bennünket próbára. Ma csak azt kívánja tőlünk, hogy engedjük magunkra hatni az evangéliom erejét és teljes készséggel siessünk nélkülöző hitsorsosaink segítségére. Juttassuk őket az elkerülhetlenül szükséges anyagi eszközökhöz feleslegünkből ha van, ha ez nincs, akkor áldozattal. Annál becsesebb lesz adományunk. Ezt kívánja tőletek a Krisztus vett, nem tudván mire vélni a dolgot, ki- feszitett mellel áll és merően szembe néz a hencegő vitézzel s mint az ugrásra kész párduc megveti lábait. Pár pillanatig tart, míg így farkasszemet néznek, mire a lovas hirtelen váratlan a legény felé rúg és csizmája orra az Andris mellét éri. Ez egyet hátratántorodik és szörnyű haragjában elkapván az ekeszarva között az ösztökét, azzal mint a villámütés olyant suhint a lovas felé, hogy azt halántékon találva, menten holtan fordul le a nyeregből. — Míg a cserepárok parancsnokuk segítségére sietnek, addig Andris usde, vesd el magad eltűnik a közeli cserjés csalitja között s a felkelő hold tányérja már a Da- bos erdő sűrűjében küldi bágyadt sugárait Andris felé. — A katonák megjelenése nagy riadalmat kelt a községben. Felhajszoliák a bírót s az esküdteket, halállal és pusztító tűzzel fenyegetik a népet, ha a gyilkos legényt 24 óra alatt elő nem kerítik. De az bizony nem került elő, elnyelte az erdő sűrűsége, a Bakony mélysége lett oltalmazója, elbu- sult szegény legények nappali és éjjeli társasága. — Pedig jóságos édes anyja várta szünlelke és erre kér benneteket a Gyámintózet. „ Nem elég, hogy az Úrnak énekelünk, hogy meghajolunk előtte és szivünk háláját szép szavakba foglalva imában eléje tárjuk, áldozatot is kell hoznunk néki. A legtöbb ember vallásossága érzésekben nyilvánul, mihelyt áldozatról van szó, visszavonul. “ A nevetés.*) Kapi Béla püspök előadása a soproni evang. nőegylet estélyén február 17-én. Ez alkalommal egy egészen különös tárgyról szólt a dunántúli püspök : a nevetésről. A hatalmas termet betöltő közönség feszült figyelemmel hallgatta a mélységes igazságokban gazdag előadást. A beszéd tartalmát csak kivonatosan az alábbiakba;) közöljük: Az erős érzetek megörökítése előtt elmélyedve elgondolkodunk. De amíg a fájdalmat ezer és ezer alakban ábrázolta ki a szobrász vésője, a festő ecsetje, addig az életvidámság megörökítését alig találjuk. Kacagtató éietepizód ha van is, hiába keressük a nevető ember galériáját, mely a nevető arcban szemléltetné az életvidámság filozófiáját és etikáját. Pedig micsoda lényegbeli különbségek vannak a nevetésben 1 A kicsiny, ártatlan gyermek kacagása *) Lapunk múlt heti számából sajnálatunkra lekésett. télén, a hajnal óráiban és napszálltakor, holdfényes estéken és zivataros éjfél idején. Sirt, kesergett egyetlen fia elvesztésén. Majd búnak hajlott sajgó szive, beteg lelke, nem bírta sokáig viselni borús napjai keresztjét, zaklató zsandárhad mindennapi durvaságát, fájdalmában szíve megszakadt s az őszi dér frissen hantolt sírjának göröngyeit vonta be hamvas virágaival. — A bujdosó Andris ment volna most a verbuválókkal, ácsorgott, leskelődött az utak mentén, hacsak meg egyszer találkozhatnék velők, de azok csak nem jöttek. Nem kellett többé a honvéd, aki volt is szétriadt, mint rebbenő madársereg, mikor a vércse közéjük csap, vesztett csaták téréin már csak rut halálmadarak vijjogtak. — Továbbra is hát csak kóborgott Andris a többiekkel. Erdők mélyén tanyáztak, kenyerüket, borukat más termesztette, csengő arany, ezüst más erszényéből került elő ... — Ráncosadta, már megint elszakadt a fonalam. — így hát szegény legény lett az elbu- sult Andris, szóltak közbe többen is. — Bizony az lett, erősítette meg Lidi néni. (Folytatjuk.)
