Harangszó, 1924
1924-02-10 / 7. szám
5ű HARANÖSXÖ. 1924. február íö mindnyájunk lelkében visszacsengenek Berzsenyink szavai: .. . minden ország támasza, talpköve A tiszta erkölcs mely ha megvész Róma ledül s rabigába görbéd.“ Ennek a tiszta erkölcsnek pedig legtermékenyebb talaja a vallásos ember lelkében van. Ezt a talajt művelni az állam feladata is! Hogy mily uton-módon erre a kérdésre felelet lesz annak a felismerése, hogy minden keresztyén felekezet egyformán munkása a közjó a tiszta erkölcs megszilárdulásának. Egyenlő megítélés, egyenlő elbánás, egyenlő segélynyújtás minden felekezetinek az állam részéről hordhatja csak meg gyümölcseit: egy boldog megelégedett nemzet szebb jövendőjét! „Az Úr igéje nem egy mehaniku- san dolgozó erő, hogy mindenki, aki olvassa, mindjárt üdvözül tőle. Ha azt akarjuk, hogy ereje rajtunk bebizonyosodjon, kell, hogy mi értelemmel álljunk vele szembe. „Szelídséggel fogadjátok a beoltott igét“ mondja Jakab. Az Úr igéje tükör, mely megmutatja valódat egész rút csúfságában. Van-e alázatosságod és szelídséged elég, hogy ezzel az igazsággal bátran szembe nézz? Csak ha ezt elérted, lesz az igének ereje rajtad is. “ Árva fiókák. Elbeszélés. Irta: Farkas Mihályné. Már-már alkonyodni kezdett a zimankós téli délután, mikor Pintér János a négy árva gyerekével a felesége temetéséről hazatért. A végtisztességtévök, kik Rózái asszonyt utolsó útjára elkísérték, elmaradoztak egyen- kint. Kezet fogtak a megszomorodott özvegy emberrel és megbiztatták, hogy a jó Isten majd még mindent jóra fordít. A halottvivőket azonban és egy pár sógort meg komát behívott magával Pintér János, hogy fáradságuk jutalmául egy kis torral ünnepeljék a halott emlékezetét. Márton bácsi — a harangozó — is velük tartott. Neki már a hivatalával jár ez a tisztesség, nála nélkül nem eshetik meg se tor, se lagzi, se paszita. A helyzethez mért komolysággal sorjáztak be a vendégek az alacsony szobába s a házigazda fölszólítására csöndben letelepedtek a himes abrosszal terített asztal köré. Jó szomszédasszonyok vették át erre a napra az elárvult ház gondját és sütöttek- főztek ami a szegényes kamarából tellett. Egy pár liter bort is hoztak, egy sódart is Az emberi élet főcélja. Irta: Gyurátz Ferenc nyug. püspök. Az anyagelvüség hívei, kik az ember rendeltetését egyedül a földi léthez kötik azt hirdetik, hogy a hit korszaka lejárt, ma már a tudás korában élünk. A tudomány feleslegessé teszi egy túlvilágban, gondviselő hatalomban való hitet. E nézettel szemben joggal tesszük fel a kérdést: Csakugyan teljes már az igazságot kereső tudomány diadala? Tökéletes már az emberi tudás, úgy, hogy előtte feltárva áll az ég, a föld minden titka? Nincs korlát, nincs homály a kutató ész előtt ? E kérdésekre a legnagyobb tudós is csak azon választ adhatja, hogy a tudomány minden eddigi alkotásai mellett is még mindig korlátok között mozog. Kutatásaiban sokszor csak tapogat, kisérle-r tez, botlik, csalódik, sok kérdésre nem tud felelni. A jövendő burkoltan áll előtte. Nincs tudós, aki megmondhatná, mit hoz a holnapi nap? Hogy mi az élet főcélja a létért folyó harc szinterén, azt a tudomány megnyugtatóan meghatározni nem képes. Az emberi tudás véges, a még annyi titkot magában záró mindenség végtelen. Ahol pedig a tudomány határkőbe ütközik, ott kezdődik a hit birodalma. A hit az embernek a többi földi lények között kiváltsága, lelki élemegkövesztettek, azt a szép domború búza- kenyeret még az asszony sütötte. Ki is csordul a könny a gazda szeméből, amint reátekiní. Nem kíván senki különb lakomát; szegény cselédember csak Pintér János, a keze munkája után él. Majoros kocsis a Hidvéghy uraságnál. Egy menyecske ernyőtlen petróleumlámpát helyez az asztalra és halkan jó estét kíván. A fakó karton-függönyt is elhúzza a kis ablakon és kibontakoznak a homályból a magasra vetett ágy, a festett szekrény, s a nagy cserépkályha a sarokban. Nagyon tiszta és rendes minden. A kis Ferit lefektették az egyik ágy végébe, jóízűen aluszik ott. Meg is fázott valamelyest, mikor a keresztanyja vitte ölben az édesanyja koporsója után. Péter- Pálra lesz még csak három esztendős. A Sanyika már a maga lábán ment ki a temetőbe, fényes szemű, tömzsi kis magyar. Most épen egy nagy darab mákos-kaláccsal birkózik, amit a kezébe nyomtak és nincs is gondja egyébre. Bezzeg a Laci még most se feledkezik meg az ábécés könyvéről, nemhiába hirdeti ott a szegen a kis vászontarisznya, hogy ő már iskolásgyerek! Meghúzódva a kályhapadkán, tanulja olvasni a holnapi leckét s ügyetlen kis ujjával kiséri a sorokat, amint halkan mormolja: ni-ni, tének koronája, mely Őt legmagasabbra emeli az állatok fölé. Az állat is táplálkozik, örül, fájdalmat érez, mint az ember, de imádkozó állatot még senki sem látott. Az a világfi, kinek csak evésre, ivásra van gondja, bármily szerencsés helyzetben legyen, lelki életével csak az érzékiségnek hódoló állatok életmódját követi, csakhogy többoldalú, képzettebb önzéssel. Míg az a szegény koldus, ki az élet terhe alatt roskadozva buzgón imádkozik: az angyalokkal való rokonságra emlékeztet. Arra a kérdésre, hogy mi az ember, válaszul a . biblia annyit, mond, hogy őt a Teremtő, földből alkotta, de saját leikéből lehelt belé életet. Vagyis az ember teste porsátor, de amelyben égi szikra, szellem lakozik. Mint Pál apostol mondja: „Avagy nem tudjátok-e, hogy a ti testetek a bennetek lakozó szentiéleknek temploma, amelyet Istentől nyertek.“ I. Kor. 6. r. 19. v. Az ember Istent kereső lény. Az égtől nyert e szent adomány: a hit volt vezetője eleitől fogva. Midőn gyarlósága miatt az édent elveszti: a küzdelemmé vált életben mint hű szövetséges a hit kisérte, vigasztalta az elcsüggedéstől megóvta, Miképen az acélpörőly ütésére a kemény szirtből gyújtó szikra villan ki: úgy az emberben is az őt ért sorscsapások uj lángra lobbantották azt a titokzatos lelki erőt: a hitet. E hű gyámola, ha százszor leverte is a balsors, újra ur ir, mi ri ? Bözsike a legnagyobb, ő már 8 esztendős. Neki nem kell se könyv, se kalács, csöndesen sirdogálva áll az ablak mellett, mert öntudatlan gyerineklelkáre reánehezedett nagy veszteségének sejtelme, hogy: „nem enyhül soha meg az anyátlan gyermek 1“ Az asztal körül pedig csöndesen falatozva ülik a tort. Hörpintenek is közbe- közbe, de nem kocintják össze a kis zöld üveg-poharakat, ilyen gyászos alkalommal az nem illenék. Az időjárásról beszélgetnek meg a várható termésről, legfőképen azonban a megboldogultról esik szó. Hogy milyen istenfélő, jóravaló, szorgalmatos asszony volt, milyen kár, hogy ilyen időnap előtt elköltözött ebből a világból. „Ami igaz, az igaz“, lódítja Kovács sógor, „életrevaló, gyorskezü fehérnép volt a szegény sógorasszony, a jég hátán is meglehetett volna vele élni. Olyik asszony, ha kenyeret süt, három napra is kihúzza magát á mezei-munkából. Egyik nap hozzákészül, másik nap megsüt, harmadnap eltakarít mindent. A Rózáinak elég volt mindenre egy éjjel. Ha úgy isterázsa voltam és láttam éjnek-éjszakáján a tjmécsest a Pintérék konyháján világítani, gondoltam : no, már meg nem nyughatik az a fránya fehérnép! És rittig, ha reggel benyitottam,
