Harangszó, 1924

1924-02-03 / 6. szám

1924. február 3

HARANQSZO

43

keseredelten tapasztalták, hogy a népszerűség, a fény, hatalom mily ingatag, a pálmaágat mily könnyen váltja fel a töviskoszoru, a hozsánnát a „feszítsd meg“ kiáltás? A lezajlott katasztrófa, az ezt követő' váltságok is csak azt tanúsítják, hogy hir, dicsőség, jólét mind gyönge nád a sors vihara előtt. Törékeny, hiú, múlandó mind az mit e világ nyújthat, ami után az önzésnek hódoló ember mint boldogító életcél után eped.

Azonban a hadvész hatásától eltekintve is az életben mindenütt ott találjuk a változások szakadatlan folyamát. Az embernek sorsa is, mint a növényé fejlődés, virágzás, hervadás. Mint a természetben ott, hol a tavasz szép, illatos virágot nevelt: az ősz hideg szele száraz kóröt rezget; az embert is élettavasza kedves ajándékokkal díszíti, de később kíméletlenül visszaszedi mindazt az idő, amit előbb adott s nem hagy vissza mást, mint a gyöngeséget. Az ifjúság rózsáit az arcon előbb utóbb komor redők mint barázdák váltják fel. A fiatalnak az élet tüzével ragyogó szemei idős korában bágyadtak, homályosak lesznek, mint a ködben borongó őszi nap. Az ifjúnak dús, barna, szőke fürtjei helyett az öregnek fejét széthullt ősz haj fedi, mely mint kitűzött fehér zászló azt jelenti, hogy az élet a harcon megfáradt és az utolsó ellenségnek kész megadni magát. A fiatal fel- lengző vágyakkal, büszke reményekkel lép ki a nyilvános munkatérre. S egykor onnét, mint törődött öreg kiábrándulva, csüggedt

— Menjetek egyenesen oda, ahol a szent doktorok ülnek tanítványaikkal. Ott van a gyermek. Az öreg emberek maguk közé ültették, kérdezik s ő viszont őket kérdezi, és mindnyájan álmélkodnak kérdésein és feleletein. A nép pedig lent áll a templomudvarban, hogy legalább az árnyékát láthassa annak, aki a Világ Urának szavát ajkaihoz emelte.

A férfi és az asftony utat törtek maguknak a néptömegen keresztül, s látták, hogy a gyermek, aki a bölcs tanítók közt üit, a saját fiuk.

Az asszony pedig amint gyermekét fölismerte, elkezdett sírni.

A fiúcska, aki a bölcs férfiak között ült, meghallotta, hogy valaki sir, és ráismert, hogy az ő édesanyja az. Erre fölállt, odament az édesanyjálemondással vonul vissza. Mindannak, ami látható, változás a végzete. A természetben a verőfény után gyakran zivatar jön: az életben az örömöt a bánat, a reményt csalódás, az emelkedést hanyatlás követi. Mint a költő (Berzsenyi) mondja: „Forgó viszontagság járma alatt nyögünk. Tündér szerencsénk kénye játszva emel, mosolyogva ver le.“ Az egymást érő változások sorát szemlélő ember ajkán ma is nem egyszer hangzik e vallomás : Hiúságok hiúsága, veszendő múlandó itt alant minden.

De az ily zord ítéletben nem nyugodhatik meg a gondolkozó ész. Előáll a kérdés: miért is születtünk e hiúságokkal telt életre ? Miért kell itt szenvednünk ? Mi a múlandóság határai között lefolyó életnek igazi célja ? E kérdésre vonatkozólag a szent író e választ adja munkájában: „Az Istent féljed és az ő parancsolatát megtartsad, mert ez az embernek fődolga“. E szavakkal a hiúságok felett Ítéletet mondó bölcs a hitre utal, e láthat- lan szent kötelékre, melyre támaszkodva a lélek, Madách szerint! „ez a kínos, szent örökség, mit az égtől nyert az ember“ — kiemelkedik a múlandóság porából és összeköttetésbe jön az örökkévalósággal s a teremtő és gondviselő Istennel.

(Folytatjuk.)

„Egy régi szép francia ballada beszéli el azt a borzasztó dolgot, hogy egy minden isteni és emberi törvényből kivetkőzött rossz fiú megölte szülő anyját és szívét kivette. Amikor öntudatára ébredt tettének, eszeveszett

hoz; az apa és anya közrefogták gyermeküket s kimentek vele a templomból.

De az egész idő alatt nem hagyta abba édesanyja a sírást s a gyermek megkérdezte tőle:

— Miért sirsz ? Hiszen azonnal hozzád siettem, amint a hangodat hallottam.

— Hogyne sírnék? — felelte az édesanya. Azt hittem, hogy elvesztél a számomra.

Kimentek a városból, leszállt az alkony s az édesanya még mindig sirt.

— Miért sirsz? — kérdezte a fiúcska. Hiszen nem tudtam, hogy már elmúlt a nap. Azt hittem, még csak reggel van; és azonnal hozzád siettem, mikor a hangodat meghallottam.

— Hogyne sírnék? — válaszolt

futásnak eredt. A sziklás utón elesett s vérző fejjel terült el. Erre megszólalt a kitépett anyai szív, ahogy csak egy féltő édesanya szólhat rossz fiához: „Megütötted magad, fiam?“

Te még nem hallod a szerető Atya megbocsátó szavát?“

Grüner Károly halálára.

Evangélikus egyházunknak ismét gyásza van. Egy puritán jellemű, buzgó, vallásos, egyházi téren is tevékeny ember halt meg a minap; a pusztaszentlászlói evangélikus gyülekezetnek sok-sok éven át lelkes felügyelője: Qruner Károly pötrétei (Zala m.) földbirtokos. Egyike volt azon keveseknek, akiknek fénylő jellemével szemben az elismerésnek minden dicsérő szava elhalványul. Őreá is el lehet mondani, hogy életével fénylett az emberek között s nemes tettei, szívjósága által állította a legszebb, legmaradandóbb emléket magának.

Mint a vármegyei törvényhatóság tagja élénk részt vett úgy Zala vármegye, mint a saját járása ügyeinek intézésében, számos jótékonycélu intézmény élén állott, alapos tudásával, széleskörű ismereteivel pedig mint praktikus jó gazda ügy a vármegyei Gazdasági egyesületben, mint több más gazdasági vonatkozású körben biztosított magának első helyet.

Szivjósága, derűs kedélye, előkelőén nemes modora, szeretetet, tiszteletet vívott ki számára széles körben, fent és lent egyformán. Jellemző, hogy bár sokat forgolódott a közéletben és sok kérdésben volt döntő a szava.

az anya. Egész nap kerestelek. Azt hittem, hogy elvesztél a számomra.

Egész éjjel utaztak és még egyre sirt az édesanya.

Mikor a hajnal derengeni kezdett, azt mondta a gyermek:

— Miért sirsz ? Hiszen nem a magam dicsőségét kerestem; hanem az Isten tétetett velem csodát, hogy ily módon három szegény emberen segítsen. És amint a hangodat hallottam, azonnal siettem hozzád.

— Fiam, — felelt az édesanya, mert te mégis elvesztél számomra. Többé nem leszel az enyém. Ettől fogva az igazságosság lesz a te törekvésed célja; vágyad a paradicsom és szereteted át fogja ölelni az egész emberiséget, kik a földön laknak.

— Vége. —