Harangszó, 1924
1924-02-03 / 6. szám
44 HARANQSZO, 1924. február 3. ellensége nem, legfeljebb ha egv-két ellenfele akadt. A legkedvesebb, az igáién szíve szerint való munkatér azonban az egyházi, gyülekezeti életben nyílt meg számára. Elődei Németországból, Poroszhonból kerültek Magyarországba, magukkal hozva a reformáció hazájából egyéb más szép tulajdonság mellett azt a mély vallásosságot, melyet azután az utódok is Örököltek s híven megőriztek. Qruner Károlyt az egyházi élet terén nem a szemlélődő, hanem a cselekvő vallásosság jellemzi. Felügyelői tisztét a lakóhelyétől távol eső, elszigetelt kis pusztaszent- lászlói gyülekezetben sok éven át és sok áldozatok árán oly buzgósággal és odaadással töltötte be, amely valóban minden hálát és elismerést megérdemel. Télviz idején sokszor uttalan utakon járva kereste fel gyülekezetét, akár egyedül, akár a gyülekezet látogatására induló egyházi emberek kíséretében. A zalai szórványgyüle kezetnek is egyik lelkes támogatója és pénztárosa volt, szeretett nejével együtt számos esetben látta vendégül házában a szórványból istentiszteletre összegyülekezett hitrokonait, de élénk figyelemmel és érdeklődéssel kisérte ágy egyházmegyéje, mint a dunántűli egyházkerület munkálkodását is. Egyháziasságának és vallásosságának jellemzéséül hadd jegyezzek fel róla pár kis apróságot. Egy évvel ezelőtt több, az ő vidékén lakó fiatalabb barátomat s velük együtt őt is meghívtam, hogy nagypéntek ünnepét töltsék nálam, vegye nek részt az isteni tiszteleten s az úrvacsorán. Válaszában azt irta, hogy bár szívesen jönne — mint máskor, de nagypénteken nem jöhet, hiszen — ágymond: — »azon a legnagyobb ünnepen méltán vár és várhat is a magam gyülekezete, hogy ott lásson a hívek sorában a Krisztus keresztje alatt.« Mikor pedig azon a szomorú napon, január 16-án temetésére gyülekeztünk össze, közvetlen a temetési szertartás előtt, két szobaleány jött be az irodájába s mikor már sokáig forgattak az asztalon fekvő irományok között, megkérdeztem tőlük, hogy mit keresnek: »A nagyságos utunk imád ságos könyvét keressük — mondja az egyik — bele akarjuk tenni a koporsójába, de nem találjuk sehol; itt van egy német, de ez nem az. .. ebből is szokott imádkozni... de az magyar volt — olyan piciny és mindig kereste, ha nem tettem a helyére... mert azt legjobban szerette a nagyságos űr!...« Az utolsó szavakat remegő, elcsukló hangon mondta a leány és bizonyára arra gondolt, hogy többé már nem fogja keresni imakönyvét az a jó ember; nekem meg az jutott eszembe, Istenem 1 ha sok ilyen imádkozó lelkű emberünk lenne, ha sok ilyen világi vezére, sok ilyen buzgó lelkes tagja lenne egyházunknak, akinek asztalán biztos helye van az imakönyvnek, aki a szívével ilyen közel áll az Istenhez. _ S aíikor ott a ravatala melleit, ismét és ismét elfogott a szomorúság váratlan elmúltán, éreztem, hogy erő száll a lelkemre abból a tudatból, hogy imádkozó lelke előtt az Úr kegyelme bizonyára megnyitja az öröklét kapuját. Qruner Károly sokoldalú, eredményes tevékenység után érett férfikorban távozott el az élők közül; 56 évet élt. Hirtelen, megdöbbentően jött a halálhíre, szívszélhüdés érte vadászat közben. Rajongásig szerető neje, egyetlen fia és kiterjedt rokonság gyászolja, de sokan vagyunk, akiket kedves emléke elkísér mindaddig, míg csak a magunk élete is el nem enyészik. A viszontlátásra 1 Nagy István. „A természetben csodálatosan van elrendezve minden. Az állatok az ö nemek szerint különbözőknek teremtettek. És mégis mindegyik betölti a maga rendeltetését. Mi sem vagyunk egyformák. Különbözőknek teremtettünk, de mindegyikünknek megvan a maga hivatása. Az egyik veréb, a másik csalogány, a fő az, hogy mindannyian, bármely alakban is, Isten nevének dicsőítésére szolgáljunk, s országát építsük egyesült erővel. Ahol a csalogány nincsen helyén, a veréb éppen nagyon helyén lehet.“ KORKÉPEK. Karcolatok a hétről. Az egyházfegyelem gondolata mind szélesebb köröket hódít meg. Ennek bizonysága az alsózempléni református egyházmegye 1921 - i határozata a reversális ügyben. Az öt pontba foglalt szabályrendelet a Sárospataki Református Lapok múlt évfolyamának 48. számában, a vezércikk helyén olvashatjuk. A jogosult szigorúsággal fogalmazott határozat életrevaló gondolataiból csak néhányat közölhetünk. Az egyháztagoktól elvárja, hogy református féllel kössenek házasságot, ha más felekezet tagjával lép házasságra a református fél, a gyermekek vallását illetőleg a református egyház javára egyezzen meg, vagy legalább is a törvényre bizza a gyermekek vallási hovatartozandóságának elintézését, ez az »engedékenység legvégső határa«. Ha a református egyház kárára ad reversálist, a református anyaszentegyház megrontójának és ellenségének tekintessék s mint ilyent, a következő büntetés terhelje: a) Aki református létére összes születendő gyermekeit a másik fél vallására engedi át, azt többé reformátusnak, egyházunk tagjának nem tekinti (t. i. az egyházmegye) s mint olyantól, aki magát a református nevezetre méltatlanná tette, semmi néven nevezendő egyházi adót el nem fogad, miaélfogva így az egyházi adót fizetők lajstromába, mint a választói névjegyzékbe való fetvételét megtiltja és az többé sem választói, sem vá iaszthatósági jogot nem gyakorolhat. b) Az úrvacsorától egyszer s mindenkorra eltiltja. c) Keresztszüle gyanánt el nem fogadható d) Se lakodalmában, se keresztelői ünnepélyén református egyházt8g tisztséget vagy közreműködést nem vállalhat. e) A lelkész az elbocsátót haladék nélkül adja ki részére. f) A házasságból született gyermekeket ne keresztelje meg, hanem utalja a saját illetékes lelkésze elé g) A harang használatát tőle és az általa alapított családtól megvonja. h) Sírhelyet a református temetőben péczért sem kaphat. Az i) pont az ilyenekről vezetendő »Fekete könyvről« szól, a j) pont pedig a gyermekek 7, életéve előtt a másbitü fél áttérésével reformátussá tett házasság következményét, a status antequo heiyreállását s á »Fekete könyv«-ből törlést említi. Bátor és szigorú kezdeményezés ez, ami a lelkészre nagy erkölcsi felelősséget és sok kínos nehézséget ró, amit csakis pártoló egyházi ytzvélemény előzetes teremtésével lehet könnyiteni. L. E. „Mennyire szeretjük, sőt elvárjuk, hogy embertársaink irániunk szeretetteljesek és jóindulatuak legyenek. De sajnos, mi nem vagyunk velük szemben mindig ilyenek. Pedig mily szép már e földi élet is, ha folytonosan jót cselekszünk s egymásnak örömet igyekszünk szerezni. Az önző ember nem lehet boldog sem itt, sem a másvilágon, mert szükkeblüsége sok örömtől fosztja meg. “
