Harangszó, 1924

1924-02-03 / 6. szám

42

HARANOSZÖ.

1924. február 3.

dat nélkül van.

A jeles történetíró Herodót szerint a gyötrelmes életben az embernek legkívánatosabb menedéke a halál.

Egy római császár, Septimius Severus, ki alacsony sorsból vitézségével a császári trónra küzdötte fel magát, a fény hatalom polcán így nyilatkozott életének vége felé barátai előtt: „minden voltam és mind nem ért semmit, nem boldogított“.

Buddha, az indiai népnek nagy valláserköícsi tanítója — kinek ma is sok millió követője van — nemcsak hiábavalóságnak, hanem a legnagyobb szerencsétlenségnek is tartotta az életet. Ettől, mint a szenvedések árjától megszabadulást tekintette az élet főcéljának. Azt hirdette, hogy az ember csak akkor lesz boldog, ha eljut az öntudat teljes kialvásához: a Nirvánához.

Szóval már az ókorban is kiérdemelte a földi lét a „Siralomvölgy“, a „Bujdosás mezeje“ nevet, melyen a halandó amíg átvergődik csalódni, tört remények omladékán keseregni, sírni megtanul.

Ha a múlt után a jelent tekintjük, talán ma szebb, derültebb alakban áll előttünk az élet ? Mindenki előtt világosan áll már az ember magasb rendeltetése, amelynek betöltése boldogít? Igaz, az ember ma vágyaival, törekvésével egy hatalmas szövetségesre támaszkod- hatik: a tudományra. Ez tagadhat- lanul nagy hatalom, bámulatrakeltő

Á jeruzsálemi templomban.

— A Krisztus-legendákból. —

5) Lagerlöf Z. után: Kiss Samu.

Kis kezével átfogta a rézkürtőt s megpróbálta fölemelni

Úgy érezte ekkor, hogy a rengeteg kürt magától odaemelkedik az ajkához. S bár csak úgy lehelt belé, erős, csengő hang áradt ki a kürtből s keresztül harsogott az egész nagy templomtérségen.

Mindenkinek a tekintete oda fordult s látták, hogy egy kis gyermek az, aki ajkain a kürttel ott állott s olyan hangot csalt ki abból, mely megreszkettette a boltozatokat és az oszlopokat.

Az idegen ifjú ütlegelésére fölemelt kezek rögtön leereszkedtek és a szent tanító fgy szólt hozzá:

— Jöjj, ülj a lábaimhoz, ahol előbb ültél 1 Isten csodát tett tudtomul

Az én otthonom.

Kérdezitek tőlem: — milyen az otthonom ? Olyan mint én magam: — szerény és kicsike. Egyetlen ablaka a kertre mosolyog És az eresz alatt — csicsereg a fecske.

Szobácskám mélyében tisztes, öreg pamlag, Vendéghivogatón üléssel kinálgat.

Téli alkonyaton sarkába húzódva:

Édes merengésben — szép álmokat látok.

Antik almáriom áll mellette büszkén,

Rajta arany szegett — kapcsos biblia; Amikor nekem is nagyon fáj az Élet, Ebben van szivemnek, gyógyító vigasza...

Virágos asztalkán sok-sok kedves arckép; Beszélgetnek hozzám víg és bús meséket. Duruzsoló kályhám bele muzsikálgat S elibém varázsol — ezer, szép emléket.

... Duruzsol a kályhám, réveteg fénysugár Ágyam felett függő, Krisztus képre rebben, Szomorú magánynak— nem érzem keservét: — Mert reá tekintve, szelíd, szent békével — van telve a lelkem.

HUDY ILONA.

vívmányokban mutatja fel az ész alkotó erejét. A menyboltozaton kiszámítja, meghatározza a csillagoknak útját, a sugár elemzéssel megállapítja azok alkatrészeit. Lenn a földön a gondolatok közlésénél majdnem megszünteti a távolságot. Akaratának végrehajtóivá teszi a levegőt, gőzt, villamosságot, delejt. Utat tör magának magas hegyeken át. Szárazföld által elválasztott tengereket összekapcsol, átkutatja a föld, a tenger mélyét, napfényre hozza azoknak rejtett kincseit. De mégis minden eddig kifejtett ereje

adására, hogy az ó akarata, miszerint beavassalak imádásába.

*

Amint a nap lehanyatlott, egy férfi és egy asszony haladt sietős lépésekkel Jeruzsálem felé. Ijeteknek és nyugtalanoknak látszottak; akit csak elől találtak, mindenkit megszólítottak:

— Elvesztettük a fiunkat: Azt hittük, hogy a rokonok és ismerősök között van, de senki sem látta közülük. Nem találkozott valamelyitek útközben egy magányos gyermekkel ?

Az emberek, kik Jeruzsálemből jöttek, azt felelték:

— Nem, mi nem láttuk a fiatokat; de a templomban láttuk a világ legszebb gyermekét. Olyan volt, mint valami égi angyal s keresztül bujt az Igazságosság kapuján.

Szívesen elmondták volna az esetet töviről hegyire, de a szülőknek nem volt idejük, hogy meghallgassák őket.

gyönge a boldogság biztosítására.

Avagy képes-e a tudomány lefegyverezni az üldöző balsorsot, megtompítani a bú nyilának élét? Kitudja-e irtani az életmezején a fájdalom töviseit, melyek annyiszor sebzik az érző szívet ? Megszünteti-e a mások vesztére törő haragot, gyűlőlséget, önző irigységet? Va- lyon a tudomány virágzása a megelégedés édes otthonává tesz-e minden hajlékot? E kérdésekre leverő választ ád a rideg valóság.

Bár merre forduljunk, mindenfelé panasz hangzik. Ezer és ezernyi családban gyötrő gond, aggodalom a lakótárs. Alig dúlt valaha olyan széles körre kiterjedőleg az ínség, mint a boszu, irigység állal keltett világháború következménye- kép most. Még a tudomány is a gyűlölet szolgálatában csak növelte a vészt, midőn újabb és újabb fegyverekkel tanított öldökölni az életet, pusztítani az ész álkotásait. Egymást érték a döbbentő változások. A népek a gyűlölet daemona által ragadva, az emberszeretet törvényét letiporva mint halálos ellenségek rohantak egymásra. Patakonként ontották a vért, temetőkkel gazdagították a hegyeket, völgyeket. Az emberirtó küzdelemben milliókra ment az elesettek, nyomorékokká lett szerencsétlenek száma. Trónok omlottak össze. Fejedelmek buktak le a hatalom magaslatáról és míg az uralkodói pálcát vándorbottal cserélve fel kerestek idegen földön menedéket:

Amint tovább mentek, más emberekkel találkoztak s azokat is megkérdezték.

De akik Jeruzsálemből jöttek, csak a szépséges gyermekről beszéltek nekik, aki olyan volt, mintha az égből szállt volna alá s aki keresztül ment a paradicsom hidján.

Szívesen megálltak volna, hogy késő estig róla beszéljenek, de a férfinak és asszonynak nem volt ideje rájuk hallgatni, hanem siettek a városba.

Utcáról utcára jártak, annélkül, hogy a gyermeket megtalálták volna. Végre a templomhoz értek.

Mikor ott voltak, azt mondta az asszony:

— Ha már itt vagyunk, menjünk be és nézzük meg, miféle gyermek az, akiről azt beszélik, hogy az égből szállt alá!

Bementek s megkérdezték, hol látták azt a gyermeket.