Harangszó, 1924

1924-12-21 / 52. szám

402

HARANGSZÓ.

1924. december 25.

S azzal fogta a kalapját s kifelé icdult.

Az asszony egy szóval sem tartóztatta.

Az ajtó becsapódása jelezte, hogy a férfi csakugyan elment.

*

Az asszony maga maradt.

Odament a siró kis lányhoz. Megsimogatta az arcát.

Hirtelen valami ijedt félelem nyilait át a keblén.

A kis lány arca tüzes volt. Csak úgy égette a tenyerét.

A lámpát vitte oda s rémülve látta, hogy a gyermek arca majd kicsattan, olyan piros volt.

Közelebb ment hozzá s megérintette a testét.

Csupa láz volt az egész gyermek.

Szemét elöntötte a könny. Kezét imára kulcsolta s ügy esdekeltazégfelé.

— Óh Istenem I Ne büntesd az apa vétkét a gyermekben.

*

Kora reggel már ott volt az orvos a kis betegnél.

A diagnózis rövid, fájdalmas volt.

— Emberi segítség már lehetetlen. Csak Isten segíthet.

S az Isten a maga keblére ölelte a gyermeket. A járványnak áldozata lett az ártatlan csöppség. Estere a kis Klárika beszédes szája örökre megnémult. Ragyogó szeme megtört, örökre lecsukódott. — —

S az apa valahol a mámorát aludta. —-------*

A temetés megkezdődött.

Az ének elnémult.

Az anya alig alig állt a lábán.

Az apa némán bámult a kis koporsóra. —

Az Ámen is elhangzott.

A menet megindult.

Az anya roskadozó léptekkel kísérte kicsi lányát az utolsó útra.

Az apa főidre szegzett fejjel lép- degélt utána.-------A temetőbe értek

Az anya ráborult a koporsóra, ölelte, ölelte, ölelgette. Zokogott mindenki

Az apa az ajkát harapdálva, némán állt a gyermeke nyitott sírjánál. — — —

A koporsót megfogták. Csendben leeresztették s hántolni kezdték.

Az anya ezt már nem is látta. —

Az apa meredten nézte, mint emelkedik fel a kis sirhalom.-------Aztán hazamentek.

#

Odahaza néma csend fogadta őket.

Az apa önkéntelenül is a kis ágyra tekintett.

Az ott állott üresen, némán.

Az anya cdarogyott az árván maradt ágyhoz és hangos zokogás rázta meg a testét.

— Istenem, Istenem, miért vertél meg ily súlyosan ? Hol az én Klárikám, hol az én kicsi Klárikám?

A szivettépő hang beiemarkolt az ember keblébe. A szive összefacsa- rodott. Forró melegség szaladt végig a testén. Az eddigi dermedtsége egyszerre eltűnt s tudatára ébredt veszteségének, szörnyű bűnös voltának. A szemét elfutotta a könny. Megrázkódott s odarogyott ő is a kis ágy elé, a feleségéhez. Egyik kezével átölelte azt, a másikkal meg vadul belemarkolt a párnákba s feltört ajkán a zokogás:

— Hol a kis Klárika? Hol a kis Klárika?

Az anya felemelte a fejét. A férjére tekintett. Majd megfogta annak az állát s az arcába nézett. A tekintetük egybefolyt. Szelídség, megbocsátás sugárzott az anya szeméből s £jka leheletszerűen susogta:

— Angyal lett. Klárika angyal lett.

Az apa feje aláhauyatlott. Az arcát imaszerű szelídség árnyékolta be és megtört ajakkal rebegte:

— Igen. Klárika angyal lett.

Valóra Yálik, amit Jókai álmodott.

A jövő esztendei Luther-Naptár- ban három cikk is van, ami Jókaival foglalkozik, a küszöbön levő Jókaicentennárium alkalmából.

Az egyik éppen azzal a nem any- nyira Jókait, mint a korabeli kritikusait jellemző pompás megállapítással vonja magára a figyelmemet, hogy »Jókai olvastán a hidegtudós föltette a szemüvegét és megcsóválta a fejét: Micsoda munkák ezek? Hol van ben ntik az élet hű rajza ? A valóság hiányzik ezekből a regényekből.«

Tényleg ez volt a pedánsoknak a kötelező {elfogása a költőről.

Aztán múltak az idők. Már egy újabb kiváló esztétikusunk azt mondja róla, hogy költészetének alapvonása a szeretet. Ahogyan ő szerette a maga hőseit, még a démoniakat is, úgy szeretni kevés ember tudott.

Valami szépet még ezeken is talált Még az árokparton feloszlásnak induló kutyadögön is meglátta, hogy milyen gyönyörű fogsora van.

Akit szeretni akart, az szeretve volt Arra rárakott annyi erőt, annyi tudást, annyi szépséget, hogy nem csoda, ha ráfogták, hogy Jókai lehetetlen, fantasztikus alakokat rajzol és az első eminensek már az iskola padjain kötelességüknek tartották, hogy kioperálják magukból Jókainak egészséges élvezésére való képességüket. A lelkűket zárták el a lelke elől.

Ez csak azoknak való, akik a há- tulsó padsorokban bújtak a pad alatt ennek a lehetetlenségeket összeál- modozónak a könyveit és — bocsánat adassék nekik, — őszintén visszariadtak — mondjuk például — egy Kemény Zsigmond féle regény vagy Eötvös Karthauzija dicséretes igyek- vé3sel való végigolvasásának ólom- súlyától.

Kárpáthi Zoltán, Gutái, Garant szeghi, Adorján Manasszé az ő mindentudásukkal ugyanezekből az állítólagosén lehetetlenül idealizált alakokból valók lennének, ha nem tud- cók, hogy Jókai az ő egyetemes tu dásából már a jövőbe tudott látni, vagy a messze múltba, már itt e földön járt vagy még eljövendő ilyen emberektől népes világba.

Akik átnézték haiála után a könyvtárát, beszélnek arról, hogy az emberi tudás kincsesházának olyan rejtett zúga nem volt, amit az ő örökké tanuló szelleme át ne kutatott volna.

És ha az általa meglátott alakokat mi eleven, búsból és vérből való alakoknak nem látjuk, az nem a költő eltévelygése, nem alakjainak a hibája, hanem a mienk, akiknem nem volt meg a felismerésre berendezett szemünk. Sok az, amit mi nem látunk és mégis van.

Mit szólnánk például ahhoz, hogyha Jókai egyik hőséről azt irta volna, hogy tizenhárom éves korában kezébe vett egy csillagászati évkönyvet, amelyben valamennyi ismert csillagnak helyzete volt táblázatba foglalva és a fiúcska időtöltésből utáua- számította az egyik csillagra vonatkozó adatokat és megállapította, hogy a tudósok által elfogatott adatok tévesek ?

Ugyanígy járt a második, a harmadik és a többi csillagokra vonatkozó adatokkal is. Végül megállapította, hogy az egész módszer, amely- lyel a csillagászok a mai napig ezeket, a számításokat végezték, zavaros, bonyolult és hibás eredményekre vezető.

Mit szólnánk ahhoz, hogyha Jókai aztán ezzel a fiúcskával három évi