Harangszó, 1924
1924-12-21 / 52. szám
1924. december 25 HARANQSZÓ. 403 komoly munka közben egy uj módszert fedeztetne fel, amelynek a segítségével újból és helyesen állapította meg a csillagok helyzetét, erről egy terjedelmes művet irt, amelyet az 1924. év őszén a svéd királyi tudományos akadémia szerep meg tőle kiadás céljából, a most már tizenhat- éves tudóstól ? A tizenhat éves fiú, a gyermek tudós: Bengt Steoveniges dán, koppenhágai. Hazafias érzésén, hogy illendőbb lenne a koppenhágai tudományos akadémiának átengedni kiadásra művét, csak az vett erőt, hogy a svéd akadémia előbb ajánlkozott a kiadásra és nagyobb tiszteletdíjat is ajánlott fel a kis Bengt-nek, mint a koppenhágai tudós társaság. Ha ezt Jókai írta volna meg, ez a fantázia megtévelyedése lett volna. De így, hogy a svéd tudományos akadémia jelenti, el kell hinnünk, hogy valóság. Itnmendlngen Mihály. Az elgurult hatos. Szép pénzdarab volt valamikor a hatos, fiüon^ metszése, ezüst fénye és kellemes csengése még most is emlékezetemben vannak. Különösen egy hatosra emlékezem igen jól. Édes anyámtól kaptam azt születésnapi ajándékul. Micsoda örömöm volt nékem ! Forgattam azt a vadonatúj hatost, gyönyörködtem csillogásában, nézegettem rajta a király képét é3 a felírást és nagyon sokszor próbálgattam a csengését. M^jd játszani kezdtem vele és dobálgattam a levegőbe és leesésében hol az egyik, hol a másik kezemmel kaptam azt el. Egyszerre csak ügyetlenkedtem, nem tudtam elkapni, sőt jól megütöttem, hogy messzire repülve földre esett és tovább gurult. Gurult pedig a nehéz ruhaszekróny alá. Nosia én utána, de bizony a sebesen guruld hatost én meg nem kaptam Alányultam én a szekrény alá, a hatost nem tudtam előhozni, hoztam seprüt, piszkáltam én eleget, a hatos csak nem került elő. Mert a szekrény nagyon nehéz volt, megmozdítani nem tudtam. Anyámnak szólni meg nem mertem, hiszen úgyis a lelkemre kötötte volt, hogy jól vigyázzak a pénzre és gondosan tegyem azt el. Ott kellett maradnia az én hatosomnak. Egyet kettőt sírtam utána, de aitán elfelejtettem. Múlt az idő, jött az őszi nagy- takarítás és meszelés amikor a nagy szekrényt is elmozdították a helyéről és amint ott a porban és piszokban turkáltam, egyszerre csak kezembe akadt az én hatosom. De milyen volt most 1 Piszkos, 3zeny és rozsda teljesen ellepte, a király képét többé nem lehetett látni, a felírás olvasliat- lan volt, régi fényét elvesztette és bizony értékéből is veszített, hiszen ilyen csúnya pénzdarabot senki sem fogadott el. De az én hatosom volt, biz én nem akartam azt elveszíteni teljesen. Neki álltam a tisztogatásnak, mostam, dörzsöltem míg nem újra fánylett és újra jó hatos lett belőle. Ahhoz a szép fényes jdveretü hatoshoz hasonlít a mi lelkünk, Istentől kapttk azt, van gyönyörű kép rajta: az Isten képmása Sokszor könyelmüen bánunk vele és kihűl a kezünkből és belevész e világ szeny- nyébe, piszkába és elveszti értékét. Ha utána nem járunk, ott marad és teljesen elvész a számunkra Meg kell keresni az elveszett lelket és meg kell azt tisztítani, amit csak megté réssel és bűnbánatta! lehet; de megmosni másként nem mint a Krisztus Jézus drága és szent vére által. Ez azután tényleg lemossa a lélek bűneit és uj fényt és uj értéket ád neki, az Isten képmását megújítván rajta. Dr. Tirtsch Gergely. Savonarola lelkének lobogó extázisában a farsang utóján máglyát rakott minden kezeügyébe eső művészi termékből, megszabadítani gondolván így a világot sok olyantól, mi bűnre csábít s elveti a vétkesség és gonoszság fájának csiráját Biztos, hogy aszkéta énje, a pa- roxizmus majd legmagasabb fokán fakadt akarásának célkitűzése helyes volt, de valószínűen kevesen hiszik, hogy ezen máglya minden egyes pattogó vörös lángnyelve az egyháznak, az erkölcsnek és művészetnek hasznára vált volna. Abban viszont — érzem — mindenki egyetért, hogy nagy szükség lenne ma ismét egy olyan »Savonarola <-ra, ki izzó lelkesedéssel rakná a ifizre mindazt, amit az utolsó években az egybázroüvészét őrve alatt kalmárok és kufárok templomainkba becipeltek. Ezek mellett a lángok mellett örömkönnyeket sirhatnánk. »Lasciate ogni speranza, voich’ entrate « Dacára annak, hogy sok, nagyon sok a művészi dudva templomainkban, tényleg fel kell hagyni azoknak, kik Isten házába belépnek minden reménnyel, hogy ezek az állapotok megjavulnak és megszűnnek ? Nem, de akkor nem szabad tétlenül néznünk ennek a dudvának elburjánzását, mely a végén megfojt bennünket, hanem meg kell kezdenünk azt a munkát, melynek lelket emelő eredményeként templomaink tényleg Isten házai lesznek. És ezt a munkát a theológián kell kezdenünk A templom őre a lelkész. Néki kell őrködni afelett, hogy csak a hely méltóságának megfelelő kerüljön a templomba, néki kell ügyelni arra, hogy hívei mellett a művészet is a legjobb ruháját öltse magára, mikor az Úr színe elé járul. Itt arra a művészetre gondolok, mely még a templomban sem veti le álarcát. Arra, mely Lyka Károly szerint azt mondja: »Uram, te mindentlátó vagy. Most az egyszer azonban üzleti érdekem azt kívánja, ce lásd meg az aranyszín alatt a horganyt s a bronz szín alatt a gipszet. Tedd meg, hogy felkent szolgád se lássa meg ezt, sót írjon részemre megható ajánlóleveleket a szomszéd falu lelkészéhez.« Tegyük lelkészeinket látókká, mert sok helyen szívet facsarító, ami templomainkban össze van zsúfolva, A színek oly zagyvaléka, melyekre — ha hangjegyekre átültetnők — még a iegbotfülübb ember is riadozva, rémülettel és gyorsan dugna vattát a fülébe. A művészet legelemibb követelménye, az anyagszerűség, figyelmen kívül hagyva. Falra festett függönyök éktelenkednek, a kékre mázolt menyezet- boltozatról csillag vk néznek le reánk kajánul mondván: »Te véges érzékű ember, hogy kísérelhetted meg a végtelen világűr, a fenséges égbolt mi- liárdnyi nagy testét egy kis zárt helyen imitálni, visszaadni. Nem érzed ennek a fonákságát, tarthatatlan voltát. < A gipsz hoidozó erőt hazudik, áldíszek szemet sértőn kiabálnak, az oltáron anyagszerütlen kidudorodá- sok. aprólékos játékok, egytől-egyig operációs késre váró kelések, a falak — rettenetes — márványozva, az oltárképről a legtöbb helyen nem is jó beszélni. Sehol dekoratív érzék, cél és anyagszerüség. Híveink általában áldozatkészek, szívesen hoznak áldozatot azért, hogy templomuk szebb legyen.
