Harangszó, 1924
1924-02-03 / 6. szám
XV. évfoiyám. 1924. február 3. 6. szám. Alapította K A Pl BÉLA 1910-ben. Laftulajdonos: i DonántfiU Lutner-Szövetsea. ki. Országos Lnther-S/öret- ttég hl ratal oh lapja. Kéziratok, előfizetési dijak és reklamációk a HARANGSZÓ szerkesztő- kiadóhivatalának Bzentgotthárdra (Vasvm.) küldendők. Előfizetést elfogad minden evang. lelkéss és tanító. Megjelenít minden vasárnap. 0 Az Úr keygelmessége az, hogy még nincsen végünk; mivel nem fogyatkozik el az ö irgalmassága! BiarkaMU-ktadöktratal : > SZENTOOTTHÁRD. Vasvármegye. i „HABANöHZO“ elíflaetéal ára: negjedérre 5000 korona. Magszálit tarülatra 6000 K. Iiathar-Szöratégf tagoknak 10°/o-o« kedvezmény. Amerikába kaidra előfizetési ára egész árra 1 dollár. Egyes szám ára 450 korona. A .Harangsző* terjesztésére befolyt adományokból szórványban lakó biralnk- nek Ingyenpéldányokat küldünk. Minden gonosz melegágya a restség. Sok ember manapság — az in- demnitási vita során a nemzetgyűlésen is megállapítást nyert — jóformán sohasem dolgozik. Mások verejtékes munkájából, spekulációból, koronarontásból, csempészetből stb.-ből él. Jelentékeny része meg az embereknek, ha dolgozik is, de örömet a munkában nem talál s éppen azért, amikor csak teheti, fut a munka elől. Hát nem jól van ez így! Aki jóformán sohasem dolgozik, meg aki csak kényszerből dolgozik, bizony az is csak rest ember. A lelki restség ott lakozik szívében s mindig azon járatja eszét, iiogy kezei semmit ne cselekedjenek. Elfelejti, hogy az egyén fajsúlyát munkássága szerint mérik. S ha a munka fáraszt, kimerít is, a restség szülte tétlenség egyenesen öl. A rest embert egyenesen megemészti a kívánsága, mert mindig a másét kívánja s képtelen gondolatokba merül el. Föl akarja forgatni a társadalom rendjét, pedig sohasem lesz olyan rend, amely szerint az embereknek ne kellene dolgozniok. Űzzük hát ki a restséget szíveinkből s vegyük magunkba annak a Jézusnak lelkét, aki szüntelen munkálkodott. A munka az emberi nem áldása, nem átka. Aki élni, érvényesülni óhajt, fogja meg azért a munka végét újból, lássa be, hogy utoljára is, aki nem akar dolgozni, annak számára két ut van csak: vagy a becstelen csalás, vagy a szégyenletes koldulás. Az első a börtönbe, a második a szegényházba vezet el. Gyüjtsünk előfizetőket és adakozzunk a „Harangszó“ fentartására. Az emberi élet főcélja. Irta: Gyurátz Ferenc nyug. püspök. Az ószövetségben a Prédikátor könyvének írója e szavakkal kezdi meg munkáját: „Hiúságok hiúsága, minden hiábavalóság“. Feltűnő e szigorú Ítélet az ember előtt kívánatos, látható dolgok felett, különösen korunkban, mikor az emberek nagyobb része épen a szemnek* szájnak hízelgő szerencse javakban látja a boldogság zálogát. Ezek után eped az egyén, a társadalom mint legfőbb cél után. Nézzük közelebbről a szent író nyilatkozatát s kérdezzük: igaz-e, hogy a földi javak önmaguk nem biztosíthatják az igaz boldogságot ? Továbbá, melyik azon alap, amelyen állva az ember a sors változásai között is boldognak érezheti magát? Hol van a cél, amelyért érdemes az életharcot vívni? A régi hagyomány szerint az a férfiú, ki hiúnak, azaz mulandó- nak, nem igaz értékűnek mondja mindazt, mit e világ adhat: a hírneves bölcs Salamon király volt, trónját fény, dicsőség, legyőzött népek hódolata környezé. Telt kincstárak állottak rendelkezésére. Bár merre fordult: minden lépten, nyomon uj örömforrás nyílt meg előtte. És ez a bölcs, gazdag fejedelem milliók által irigyelt helyzetében vallja nyíltan, hogy hiúságok hiúsága, hiábavalóság minden. A hírnévben, hatalomban, kincshalmazban nem találta fel azt ami a gondolkodó embert állandóan boldoggá tehetné. És bölcs Salamon ezen Ítéletével nem állott egyedül. A történet több más — magas állásban szerepelt egyénekről, nagy szellemi tehetségeikért, nemes jellemükért dicsőített férfiakról is beszél, akik vei« megegyező értelemben szóltak a látható világról. Az ókorban Lidia dúsgazdag királya, Kröesus midőn az őt meglátogató nagygörög törvényhozót Só- Iont — telt kincstáraira mutatva — megkérdi: látott-e valaha ő nála boldogabb embert, a bölcs így felelt: „Uram, mindez múlandó, a hozzáfűző remény törékeny, halála előtt senki sem lehet igazán boldog“. A fejedelem a választ rossz néven vette. Nemsokára azonban Cyrus perzsa királytól megtámadva csatát vesztett s elfogatván máglyára vitetett, a máglyán így kiáltott fel: „Óh Sóion, Sóion de igazat mondtál!“ A mívelt, derült kedélyű régi görög népnél is, bár szerette az életet csak szebb, vonzóbb alakjával tekinteni — ottan ottan megnyilako- zik az elkeseredés a végzet zordon- sága miatt, mely az ember életét gyakran a szenvedések láncolatává teszi. Mikor az athéni néptanács Szokratest — korának egyik legjobb, legbölcsebb emberét — meggyőződésének szabad nyilvánításáért halálra Ítélte; őt jóbarátai a siralomházból titkon kimenteni akarták, Szókrates tiltakozott ez ellen. Visszautasította a szabadulásra felajánlott segélyt azon indokolással, hogy a jó lelkiismeretre támaszkodó embernek nincs oka félni a haláltól, mert ha a siron túl uj élet vár: az a jelen földi életnél már rosszabb nem, hanem csak jobb lehet. Ha pedig a halálban az öntudat is megszűnik: az így keletkező állapot is sokkal jobb a sors szeszélyes változásainak kitett életnél. Ugyanis mindenki érzi, tudja, hogy az ember akkor legboldogabb, mikor álmadozás nélkül alszik nyugodtan, vagyis, ha öntuA keresztyén családok legkedveltebb lapja: a Harangszó,
