Harangszó, 1924
1924-12-21 / 52. szám
398 a kis Cecilkét. De nem találta sehol. Végre a legvégén bukkant fel a kicsike, de milyen öltözetlenül s dideregve. Utána ballagott hasonlőkép szomorú tekintettel az apácska. Egyszercsak megpillantotta őt a kis Cecilke s lekiáitott hozzá : — Anyácskám fázom, jer öltöztess fel! Mozdulni akart, de mintha megmerevedtek volna a lábai. Kiáltani akart, de ajkait nem bírta felnyitni. Sirni, zokogni szeretett volna, de szíve helyén egy kemény követ érzett. — Anyácskám, siess ! igen fázom! — hangzott ismét a magasból a kicsi angyal didergő szava. Most kétségbeesetten felsikohott az anyácska s felébredt. A temetőőr emelte fel s rázta fel álmából. Annak lakásában kissé felmelegedve hazafelé indult. Városvégi düledező kunyhó épület előtt két, kis rongyos ruháju leánykát pillantott meg az uccai lámpa fénye mellett. — Hol jártok, kis leánykák ? — Bent voltunk a városban egy kis kalácsot, meg ruhát kérni. De ruhát semmit se kaptam, kalácsot is igen keveset, — felelte a nagyobbik leányka. — Jertek velem, kaptok ruhát tőlem, más egyebet is... Szinte rohanva sietett az anyácska egyik uccából a másikba. A két kis leánynak félig-meddig futni kellett utána, hogy el ne maradjanak tőle. A harmadik uccában még egy leánykát hivott hasonlókép. A saját uccá- jában pedig egy öreg koldust szólított meg s hivott maga után. A kis Ceciike ruhácskái ismét előkerültek a szekrényből. — Nesztek, kis leányok, öltözzetek ezekbe a ruhákba, úgy várjátok ták és hazavitte saját ugyan ilykoru leánykájához, akivel aztán együtt növekedett fel. A nyert adatok alapján már megkezdhettem a tudakozódást a szülők után. Sikerült reá vennem arra is, hogy beleegyezett Edith- nek kíséretemben ide, a szülői hajlékba vissza jövetelébe. — Az eredmény tanúsítja, kapitány úr, — szólt Walther — hogy a viszonyokat ismerve a leghelyesebben járt ei s biztosította leányunk viszontlátását. A karácsony estét a családi körrel együtt ünnepelték a vendégek is. Meghaíottan hallgatták az édes agának és leányának ajkairól hangzó, hulló könyektő! kísért szent éneket s a buzgó imát Jézus nevében. A házi úr leányát megcsókolva, mondá : — Ez a nap, melyet az Úr rendelt, örvendezzünk, Jézus ma nekünk a legszebb, legkedvesebb karácsonyi ajándékot küldte. Legyen áldott szent neve örökké. (Folyt. k6v.) HA; áSÍ 523. Jézuskát... Nesztek, babácskák is, játékok is, kalács is... Jézu3ka küldte, Jézuska adja... A kis leányok bethlehemi csillag fényében ragyogó, csillogó szemecs kéiből oly csodálatos fény áradt az édes anyácskára, hogy dermedt, reszkető szívét valami csodálatos édes melegség járta át. Az öreg koldus pedig az elhunyt férj egy jó ruháját kapta meg. Mikor magára maradt az anyácska, karosszékébe ülve merengett lehunyt szempillákkal... Egyszercsak szívet- lelket andalító égi zenét hallóit; felnyílt az ajtó... jött a kis Cecilhe mosolygó, ragyogó arccal s kézen vezette apácskáját, aki szintén mosolygott Már nem dideregtek, nem fáztak, fényes égi ruha volt rajtuk Hozzá mentek, átkarolták, a kis Cecilke nyakába kapaszkodva súgta: — Anyácskám, jó anyácskám I Az Istenke is tudja ám már, hogy anyácska igen szeret. . . anyácska legjobban szeret... Beszélgetés ükömmel! Levente ősöm! Nézd az üködnek Már nincs fehér lova áldozásra! Levente ősöm! Nézd üköd előtt Elapadt a zöld berek forrása, Dacos magyar lelkem porig van alázva! Levente ősöm I Hajj! Az üködnek nagy a gyásza: Az ungi végen más gyűlt áldomásra. Ahol királyi sólymaid nevelted S oltárt emeltél a nyilas istennek, Hová büszkén járt haza a lelked Századok során, ott nincs mit keresned; Nincs ott vérednek egy talpalatnyi jussa! Levente ősöm! Hajj! Az üködnek nagy a gondja, Hisz sírodat is bocskoros tapodja. Levente Ősöm! Árpád hős vitéze! Az ungi végre azért néha nézz le! Aztán jöjj hozzám, öklözd meg a lelkem, Hogy soha-soha ne f eledjem: „Az ungi véget Árpád neked adta, Ura nem volt más, csak a magyar fajta Biztasd a lelkem: „Rajta üköm! Rajta!“ SZABÓ GÁBOR. Belső átalakulás. Irta: vitéz Raics Károly tábornok. Egy rövid háborúnak hatását ed- dig ügy ismertük, mint a zivatarnak tikkasztó nyári meleg után érvényesülő jó befolyását a szerves világra. Mintha az Űr Isten a háborúval az emberiség bűtjeinek nagysága szerint Ítélkeznék. Minél bűnÖ3ebb ez a világ a büntetés mértékét is felemeli a háHM. december 25 ború tartamának kiterjesztésével és rettenetességeinek fokozásával. Minél súlyosabb betegségben szenved valaki, annál szokatlanabb gyógymódot és mérgesebb hatású orvosságokat alkalmazunk a betegség leküzdésére, ha pedig már semmiképpen sem bírunk a bajjal, átengedjük a gyógyítást a szervezet erejének. Csodálatos, hogy a legegyszerűbb elméletre mindig a legkésőbb bukkanunk rá. Ennek is megvan az oka. Mi mindég a gyors siker titkát kutatjuk. Soha sem gondoljuk meg azt, hogy minél mélyebben fekszik a baj, annál körülményesebb, lassabban folyó a gyógyulás is. Ami a nagy háborút felidézte és tartamát már már az elviselhetetlen- ségig megnyújtotta, az semmi egyéb, mint a romlott léleknek a kiszámíthatatlanságig elfajult és minden kínálkozó eszközt lelkiismeretíenül kihasználó tevékenykedése. Elmulasztottunk idejében belsőleg átalakulni. Ott követtük öl az első hibát, mikor üres jelszavaknak behódolva, a bennünk lakozó halhatatlan lélekkel mit sem törődve, azt, mint nem létezőt, megvetettük. Ilyenkor az alacsony indulatok lettek úrrá azon, melyek az egyéni önzés jegyében következetlenül szinte kapkodva, de mindenkor csillapítatlaa mohósággal és az eszközök megválogatása nélkül tobzódtak lelkűnkben. Hát járhat különb eredménnyel a léleknek eredeti rendeltetéséből való ez a nagyarányú elhajlása, eldurvulása?! Mert amiként a kard tulajdonképpen az igazság védelmére szolgál, éppen úgy meg lehet avval az igazság sírját is ásni, de hála Istennek, csak rövid időre. Minden, ami embertől függ, végeredményben céljával egyezően, vagy avval ellentétben móködik. Azt a pillanatot kell felismerni tudnunk, melyben a lélek nemes értelemben vett eredeti rendeltetésétől az első alkalommal eltér. Ha a baj gyógyítását komoly magábaszállással már akkor megkezdjük; ba önmagunk legyözé séhez már akkor hozzáfogunk, bizony mondom, nem fog az oíyképp elharapódzói lelkűnkben, hogy belsőleg átalakulnunk kelljen. Erős a meggyőződésem, hogy az a nagymérvű erköícsrombolás, mely a keresztény magyarságon a francia forradalom óta erőt vett, Magyarországnak nyugat példájára a keresztény alap'ól elszakadásában és a liberális elvek szerinti berendezkedésében leli magyarázatát. Ezért akart
