Harangszó, 1924

1924-11-23 / 48. szám

362

ÖARÁNÜSZÖ.

1924. november 23.

nélkül múlik el velem s nem vár rám az örök életnek koronája.

Anyaszentegyházunkat necsak akként szolgáljuk, hogy megszokásból, — divatból, vagy mert éppen ráérünk, el kell látogatnunk a templomba, ott részt veszünk a közénekben, meghallgatjuk — ha éppen ránk nem jön az álom — a pap prédikációját, elmondjuk a Miatyánkot s azután, alig várva, hogy az asztalhoz ülhessünk, ehessünk, ihassunk, — egy hétre vagy kettőre elvetettük az egyház, a gyülekezet szent vallásunk iránt való kötelességünk gondjait. Nem, atyámfiai a Krisztusban, ez nem vallásosság, ez nem is isteni szolgálat, ez nem Krisztus tanításának a követése, — ez csak külszin, ez szemfényvesztés, mellyel megcsaljuk a világot és önmagunkat, ez a protestáns öntudatnak teljes hiánya, ez lélek nélkül erkölcsi tartalom, hit nélkül való keresztyén élet, üres és sivár fenyítés, melynek célja és jó eredménye nincsen. Legyünk mindig, necsak a nagy ünnepeken, necsak a templomban, necsak ha nagy öröm és szerencse ér bennünket, de mindig, jó- ép balsorsunkban, hétköznapi munkánk elvégzése is igazi keresztyének, igazi protestánsok, keressük és találjuk föl az Istennek országát minden gondolatunkban és cselekedeteinkben, legyünk megtartói, ne pedig csak hallgatói az Igének, Jézus tanításainak, hogy az evan- géliom tiszta szelleme hassa át

Hű mindhalálig.

Irta: Gyurátz Ferenc. 10)

Kardos kapitány két kocsisával befogatott s a gyűlés után a városba sietett, hogy a jó hirt a hatóságnál bejelentse. Magával vitt a sebesült főnök helyett az ez által megnevezett két alsóbb rendű főnököt s hogy a tolmács is közülök való legyen, Karvalyt is. A hatóság örömmel fogadta az indián küldöttséget, mely értelmesen előadta, hogy a békepipát a fehérek követével már megosztotta és az összes fehér embereket testvéreknek tekinti. Csak azt kérik, hogy ha megszorulnak, nyújtsanak segítséget. Az ígéretet megkapták s a megjelentek mindegyikét ajándékokkal is megörvendeztették. A kapitány buzgalmának szép eredményéről minden oldalról elismerés hangzott. Ö a hatóság azon kérdésére, hogy mit szándékozik még tenni az indiánoknál a béke biztosításának céljából így szólt:

— Szükséges őket rávenni a földmive- léssel foglalkozásra, hogy a béke munkáival szerezhessék meg kenyerüket és a nyomorúság ne ingerelje őket ismét rablásra. Éhez kérem még a támogatást, élelemmel és munkaeszközökkel segélyezést.

A nagy „Miért?“!

Amikor még első tűznek Tartottuk büszkén mellünk,

S búgó gránát, síró srapnell Nagy rendet vágott bennünk: Magyar fiúk ajkán sokszor Felsírt lelkűk kétsége ...

„Istenem, csak azt tudhatnám,

Mi lesz ennek a vége ?“

Az után . . . Óh, sokszor láttam Ronccsá leit hős fajomnak Halott arcán, mint fagyott meg Ez a gyötrő gondolat.

Csonka hullák szemiireg’i Ahogy meredtek égre . . .

Mint bennrekedt bősz sikoltás: „Mi lesz ennek a vége?!“

Azóta... haj, minden veszve;

Se hitünk, se Istenünk.

Vérét vesztett, eltaposott,

Bukott nemzetté lettünk. Testvérviszály átka, dühe Lángol a magyar égre . ..

Óh, magyarok, gondoltok rá,

Mi lesz ennek a vége ? I '

Ihász Sándor

egész valónkat, külső életmegnyilvánulásainkat, hogy necsak a hivatalos egyháznak legyünk adófizető, templomot járó, merev formai keresztyén életet élő és munkáló tagjai, de a Krisztus törvényét lélekszerint betöltő hívők gyülekezeteiből állítsuk elő már itt e földön az élő Istennek országát. Ezt a gyönyörű célt szolgálja az a főpásztori szózat is, melyet egyház- kerületünk láugbuzgalmu püspöke a gyülekezeti belmissziói munka megindítása, intenzív kultusza tárA lapokban felhívást intézett a közönséghez, hogy a gazdálkodók a békére fogadalmat tett indiánokra gondoljanak gyá- molító jóakarattal. Ha gabonanemüt, ültetésre burgonyát, kukoricát, babot és ezek termeléséhez munkaeszközöket, ásót, kapát adományoznak az indián testvérek nevében köszönettel fogadja.

A kérelem nem hangzott el nyomtalanul. Jölt adomány pénzben, termesztmény- ben a békés életre térő indiánok támogatására. A kapitány a béke ügyének rendezése után a velejött társakkal együtt az egyik kocsira ülve hazafelé indult, a másik kocsi ekékkel, fogasokkal megrakodva követte. Útána még több kocsi segély-adományokat hozott. Midőn ezt a tanyára érve a raktárba hordták, az összegyűlt és segédkező indiánokhoz fordul :

— Nézzétek, azelőtt ti raboltatok, gyilkoltatok, ezért a fehérek üldöztek, öltek bennetek, most mivel békét fogadtatok, ők maguk küldenek számatokra segélyt, míg munkátokkal magatok is megtudjátok keresni a mindennapi kenyeret. Azért a békességet őrizzétek és hogy a nyomorúságtól mentve maradjatok: kövessétek a fehér testvérek példáját, a munkát ne szégye- neljétek.

— Jó testvér, a te vezetésed alatt meggyában a lelkészekhez intézett. (1120/VIII. 1924.) Ezen igazi apostoli lelkületre valló pásztorlevél szerint a belmissziói munka azt jelenti, hogy az egyház nem elégszik meg a templom hivatalos munkájával, hanem kitárja annak kapuit s az evangéliom szellemét mint valami isteni folyamatot, ráhöm- pölyögteti az élet mezőségeire. Megmutatja az isteni ige életformáló erejét és a krisztusi szeretet hatalmát.

Az egyház tagjait élő keresztyénekké teszi, olyan emberekké, kik Istennel szemben háladatos, engedelmes gyermekek, az egyházzal szemben buzgó, vallásos, hithű egylíáztagok, egymással szemben pedig a közös hit láncában összeforró, egymás testi-lelki életgondjait szeretettel hordozó testvérek. Miként az írás mondja: „Egymásnak terhét hordozzátok és úgy töltsétek be a Krisztusnak törvényét“.

Ebben a belmissziói, egyházépítő munkában minden igaz, öntudatos protestáns embernek részt kell vennie s egymás testvéri támogatása, gyülekezeteink, különösen a leányegyházak és szórványok megerősítése, anyaszentegyházunk bajainak orvoslása által, — minden testi lelki és anyi erőnk latbaveté- sével és munkába állításával — előkészíteni protestáns egyházunk jobb jövőjét és ezzel porbasújtott szegény hazánk talpraállítását. A szombathelyi Protestáns Kör minden tagja igyekezik öntudatos protespróbáljuk azt is, amit eddig nem szoktunk meg. Megtesszük úgy, amint tőlünk telik.

Másnap Monk Károllyal a kapitány a szabadba ment, ott a tanya közelében a termékenynek látszó talajra mutatva így szól:

— Itt tíz napig három ekével szánta- tunk, fogasoltatunk s az úgy elkészült földbe lencsét, tavaszi búzát, kölest vetünk, hogy a tél indián testvéreink telepén ne üres konyhát, üres tárházat találjon. Egyszersmind egy uj hajlékot is építünk három szobával s egy hozzácsatolt nagyobb teremmel, amely később iskola helyiségül szolgálhat. Végül egy különálló imatermet is emelünk azon reményben, hogy a békés életre hajolt barátaink a keresztyén vallásnak is lassanként megnyerhetők lesznek. Amint a hajlék elkészül: azonnal egy misz- sziónárius lelkészt kérek az egyházi hatóságtól. .

— Örömmel hallom kapitány urnák tervét, én is épen erre akartam felhívni figyelmét. Úgy tapasztalom, hogy jó akarattal, felebaráti szeretettel az indiánokban is megtalálható az érző szívű, gondolkodó ember. Aki bátran közeledik hozzájuk és részvéttel gyámolítja őket szorult helyzetükben : az iránt bizalmat mutatnak, őszintén közük vele nézetüket, vágyaikat. Kapi-