Harangszó, 1924

1924-11-16 / 47. szám

BARANC1S2Ö.

i$24. november 16

354

Délután ugyanezen keretek között

a soproni tanítóképző intézetet látogatta meg az egyetemes felügyelő, ahol Hamar Gyula igazgató fogadta a tanári kar élén. Itt is meglátogatott minden osztályt és tanerőt, majd az imateremben összegyüíekezett ifjúsághoz intézett buzdító beszédet.

November 6-án a kőszegi leány- középiskola meglátogatására indult az egyetemes felügyelő az egyházkerületi elnökség kíséretében. A vasúti állomáson a leánygimnázium nevében Weörös István iskolai felügyelő, a város nevében Jambrits Lajos polgár- mester üdvözölték. A kocsi-sor a kő szegi gyülekezet régi temploma előtt állott meg, melynek kapujában dr. Schneller Aurél gyülekezeti felügyelő üdvözölte az egyetemes felügyelőt. Üdvözlés után a templomba vonultak a vendégek, amelyet már teljesen megtöltöttek a leányközépiskola ifjú sága és a gyülekezet megjelent tagjai. Dr. Tirtsch Gergely lelkész liturgikus istentiszteletet tartott, közben a gyülekezeti énekkar gyönyörű egyházi éneket adott elő. Istentisztelet után kezdetét vette az iskolalátogatás, melynek végeztével tanári konfereucia volt. Ez után az ifjúság és tanári kar előtt Kapi Béla üdvözölte az egyetemes felügyelőt és rámutatott arra, hogy ennek az intézetnek minden köve az akadályokon győzedelmeskedő egyházszeretetnek a bizonyságtevője. Qyurátz Ferenc püspök volt az, aki minden emberi kishitűségen győzedelmeskedett és megteremtette a leánynevelés eme templomát. A püspök

szavaira az egyetemes felügyelő meleg hangon válaszolt és a leánynevelés kiváló fontosságát hangsúlyozta.

Délben az egyetemes felügyelő tiszteletére az internátusbán a leány- ifjuság részvételével díszebéd volt. Itt említjük meg, hogy báró Radvánszky Albert egyetemes felügyelő iskola- látogató kőrútjával kapcsolatosan látogatást tett Kapi Béla püspöknél Szombathelyen és dr. Mesterházy Ernő egyházkerületi felügyelőnél Nagyge- resden. Mindegyik helyen a gyüleke zet elnökségei külön üdvözölték az egyetemes felügyelőt.

Báró Radvánszky Albert egyetemes felügyelő iskolalátogatása úgy a tanintézetekben, mint az egyházkerületben is mély hatással járt.

„Az nem lehet, hogy annyi szíy, hiába onta vért,“

Megható kegyeletes ünnepséggel leplezték le a soproni liceum hősi halottainak emléktábláját nov. 4-én. Az ünnepségen megjelentek a hősi halottak gyászoló hozzátartozói majdnem teljes számban, de ott voltak a liceum volt öreg diákjai közül is igen sokan, Nádossy Imre országos főkapitánnyal és Wrchovszky Károly dr. kúriai biró, a soproni törvényszék elnökével az élén. A kegyeletes ünnepség a líceumi tornacsarnokban délelőtt 10 órakor a líceumi vegyeskarnak a Magyar Hiszekegy énekével vette kezdetét Utána Takács Ödön

VIII. o. tanuló szavalta el Hamvas József iró, a Harangszó munkatársának lapunk múlt számában közölt gyönyörű alkalmi költeményét: »Az emlék tanít*. Majd Kapi Béla püspök a következő szép beszéddel áldozott a hősi halált haltak emlékének:

Néhány nappal ez előtt kigyulladtak a temetőkertek. Fakeresztek és márványkövek erdeje felett elsuhantak a gyászba öltözött hála és kegyelet. Szívéből tüzlángocskák hulltak a hideg sírokra, keze pedig az ősz utolsó virágaival szórta tele a holtak pihe- nöágyát.

Lelkem nem szabadulhat egy nehéz látománytól. Hatalmas nagy katafalkot látnak szemeim. A négy világtáj felől fehér ruhába öltözött angyalok karukba emelve, vigyázva hozzák a sápadt arcú katonák százezreit, azután odahelyezik őket a nagy kata- falkra. A katafalk lábaiul pedig oda- roskad a Kárpátok erdős bérceinek egy darabja, a Vaskapu sziklafalának egy levált otnladék része, Werbőczy Tripartituma, Deák Ferenc nagy kiegyezési müve. És a katafalkra millió virág hull, millió magyar lélek tüz- lángocskája: a gyászoló és emlékező nemzet hálája és szeretete. A katafalk mellett pedig megáll az élő Krisztus. Belétekint a golgotli3Í kereszt örökké való világosságába s a kereszt fényében nézi a katafalkon égő áldozatot, a körötte emlékező nemzetet és pró dikál csodálatos isteni szózattal: „Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért (János XV. 13)1«

Az „Őszi dalok'‘-ból.

i.

Ugar szántóföldön tallózgatva járok,

És mit elhullatott a nagy marokszedő,

Egy-egy érett kalászt, egy emlékvirágot, Lehajolok érte és búsan fölveszem. Hamuszin felhőtől piros az ég alja,

Tiinö nap sugára átpiroslik rajta.

Az én mezőm se volt mindig ily sivár,

Volt nekem is egykor smaragdzöld vetésem, S hova szemezgetni eljárt a kis madár, Piros búza takarta dúsan szérűmet. Minden elmúlt tőlem, fáradt, öreg vagyok, És nem vetek többet és nem is aratok.

jöjjetek ti bátrak, szépek, fiataloki Új barázdát húzva, új dalt énekelve, televény földbe vessetek új magot, n már félre állok, s elmélázva nézem. Halljátok a darvat a levegöégben ? Nyugtalan kiáltoz, vándorútra készen.

II.

Fáradt bucsujárók, itt a földi pályán Keserves, tövises, nehéz utat járván, Ballagunk, törtettünk, mindig csak előre, Együtt halad a bölcs, a jámbor s a dőre.

Büszkén lép az egyik, sarufödte lábbal,

A másik véresen siránkozva lábal,

Kidől egyik-másik, megállni nem szabad, Halkan búg az ének: „az Úr velünk marad!“

Egy-egy batyut cipel a hátán mindegyik, Míg majd a célhoz ér, élni abból telik,

Az egyikben önzés. Nem nagy helyet foglal, A gazdája ott jár a legelső sorban. Kancsal irigységgel dédelget a másik,

Áll az eresz alatt, míg a társa ázik.

Csak kinek bizalom volt a rakománya, Ballag szomorún a seregnek utána.

Én is valamikor ilyen terhet vittem. Százszor megcsalódtam, százszor újra hittem. Sok szép utravalóm mind elhagyogattam, Kit elloptak tőlem, kit elosztogattam.

Egy kis hitem van még, föllobbanó fáklya, Világit utamon, nem sok van már hátra. Reszkető kezemmel magasra emelem,

Úgy kereslek Téged, teremtő Istenem I

FARKAS MIHÁLYNÉ.

Hű mindhalálig.

Irta: Gyurátz Ferenc. 9)

— De hát mit csináljunk — kérdi egy keményképü indián — mikor a sátor üres, az asszony és a gyermekek éhesek? Onnan kell vennünk, ahol van. A fehéreknek van, azoktól vesszük el.

— Jó! mondod, testvér, hogy a fehéreknek van mit enniök. Van azért, mert ők fáradhatatlanul dolgoznak, egyik a mezőn, a másik otthon a műhelyben. Egyik a tenyerét, másik a fejét töri; mindig munkával vannak elfoglalva, a munka pedig ut a kenyérhez. Aki dolgozik, nem szorul a rablásra.

— A fehérek megtehetik, mert régen megszokták, de mi nem ezt tanultuk apáinktól.

— Ha apáitok most élnének s látnák, hogy a fehérekkel folytatott háborúskodásban népük pusztul, hogy a végveszélytől megmentsék: ők is munkára szoktatnák gyermekeiket Békességre hív benneteket általam a Nagyszellem is, kit a fehérek Istennek neveznek, aki a világot teremtette és fentartja. Ö mindenkinek javát akarja és megsegíti azokat, akik parancsának engedelmeskednek. Ő maga is mindig munkálkodik, ő hozza fel minden reggel az égre a melengető napot, az ő törvénye szerint követi a pusztító telet a virágos tavasz, a gyümölcshozó nyár. Tőlünk is munkát kíván s úgy rendelte, hogy arcunk verejtékével, az az munkával megszolgálva együk kenyerünket.