Harangszó, 1924
1924-07-20 / 30. szám
234 HARANQSZÜ. séget s hogy a bűnbe sűlyedt emberiség megmentésére és Isten létének, Isten országának bizonyságára eljövend a Krisztus, az élő Istennek egyszülött fia, hogy minden, ki hiszen ő benne, el ne vesz- szen, hanem örök életet vegyen. Micsoda érzés, tapasztalat — bizonyára istensugallat adhatta például Ésaiás próféta ajakára a Jézus eljövetelét messze-messze megelőző korszakban ezeket a szavakat: „De a mi betegségeinket ő viselte és a mi fájdalmainkat hordozta. De ő megsebesíttetett a mi álnokságainkért, megrontatott a mi bűneinkért : a mi békességünknek veresége vagyon ő rajta és az ő sebeivel gyógyultunk meg?“ (Ésaiás 53. rész.) A könyvek-könyvéből megismerjük az Istent, a világ teremtőjét és fönntartóját, megismerjük a Jézus Krisztust, a bűnös emberiség megváltóját s megismerjük — magunkat: Meglátjuk magunkban a bűnökkel teljes, a természet erőivel, az isteni hatalommal szemben tehetetlen, gyönge embert, akit a maga vergődésében, tehetetlenségében, nyomorúságában az isteni szeretet, a jézusi megváltás ragad ki a teljes megsemmisülés örvényéből s vezet a megtérés, megigazulás utján, el- mulhatatlan igazságok megismertetése után az örök élet, az üdvösség országába. Egyes elkapatott elmék, ú. n. szédítő tudománytól sugárzó bölcsek, a magukat megismerés, a Hold sonett. Te nézel Hold sápadtan és fehéren: Miként a siró éjek mosolya. Széttört szívek sikoltó panasza Elszáll hozzád, el remegve könnyesen. Ezüstös, sáppatag teltarcoddal Lilás pályád szörnyű távlatából, Mint bús őrszem szomorún mosolygoi. Míg itt szunnyad szerelem, fény és dal. Könnyes az éjszaka, siró, panaszos: És a titokmezők ködfellegében Őrülten rohan lelkem és sikoltoz. Hozzád kiáltok Hold, félve, dermedtcn: Miként sok ezren kiáltának már. És te csak nézel szótlanul csendesen ... TAKÁCS ELEMÉR. A malomköasztal mellett. Irta : N. Szabó Gyula. Az öreg urambátyám ott pipázgatott az eperfa alatt. A nagyasszony pedig borsót hámozott a malomkőasztal mellett. Én nem hiszek... Én nem hiszek a csengő kacagásba. . . Csalóka: kedv, fény, szín, arc, külvilág — Mosolya csábit, csalódásba ringat, Elleplezi nagy, belső harcainkat S a sok-sok rejtett szlvtragédiát! Én nem hiszek az igazság szavában; Hogy utoléri a bűnt a bunhődés, — Gazság, üzérség fertőjében járok .. . Megváltani e szenybefult világot Egy uj Messiás vére is kevés! Én nem hiszek az Ige jóslatába; Hogy újra éled, aki holtra vált, — A természet rut, hazug ámítással, Nyíló virággal, zöldelö faággal Feledteti az örök elmúlást! Én nem hiszek... és mégis... pogánytiizek Lángját kioltva minden éjjelen, Mikor a lélek kétségben kifárad, Előveszem vén, kapcsos bibliámat... S könnyet hullajt rá két szemem!.. . Vályi Nagy Géza. tudás birtokában lévőknek hivő lángszellemek, a lét titkának kutatása és szerintük megtalálása után tagadták és tagadják Isten létét, a szentirást elavult ócska könyvnek, babonával, jámbor emberek lázálmaival teljes és csak az együgyü- eknek való naív olvasmánynak tartják, — legyen nekik az ő hitük szerint. Rájuk olvassuk, mi együgyü hívők, Istent érző, látó, félő és szerető mindennapi emberek Pál apostolnak mondását: „Mert az, amit az Isten felül tudhatnak az emberek, nyilván vagyon ő bennek, mert az Isten megjelentette nékik. — Regét, mondát gyűjtesz édes öcsém erre Baranyában ? Hozzám is azért jöttél ? Érteni. Értem. Magain is szeretem, ha azok nem kallódnak el. Nahát vedd elő az iró- szerszámodat. — Régen volt, nagyon régen ... Volt egyszer egy rossz diák és volt egy leány is. A nagyasszony a famedencébe hullatta a borsót és közbeszólt: — írja utánna: a rossz fiú igen szép volt. Az volt a legdaliásabb diák a hatodik gimnáziumban. Hiába volt rossz diák — azt szerette minden lány a kis alföldi városban. Táncolni meg énekelni pedig . . . — Akkor mond el te lelkem, — szólt urambátyám. — Csak mond te lelkem ... Azután a fehérhaju nagyasszony tovább há mozgatta a borsót. Urambátyám pedig megtömte az öreg selmecit a szitából. Reszketett a keze, míg a somogyi „tilos“ dohányt tömögette a sárga pipába. A dohány pora a malomkőasztalra hullott. Zsebkendőjével letörölte róla. Akkor láttam, hogy a malomkő össze van pántolva. A gyufát véletlenül a földre ejtelte. Le akart érte hajolni, Megelőztem. — Köszönöm uramöcsém. Tessék a kerítésen kívül dobni. Ott az a rend, hogy a kerítésen belül Mért ami Istenben láthatatlan, tudniillik az ő örökkévaló hatalmassága és Istensége, — e világnak alkotmányából és a teremtett állatokból megértetvén, megláttatnak, — ■ e végre hogy legyenek ők maguk menthetetlenek. Mert mikor az Istent megismerték volna, mindazonáltal nem dicsőítették őt mint Isteni, sem pedig néki hálákat nem adtak, hanem az ő okoskodásukban hijába- valókká lettek és az _ ő balgatag szivek megsetétedelt. És mikor magokat bölcseknek vallának lenni, — balgatagokká lettek.“ (Pál levele a Rómabeliekhez I.) Jól mondja a nagy magyar polyhistor Bassai Sámuel: A természettudományok föliilctes ismerete istentagadáshoz vezet, — igaz ismerete Istenhez vezet vissza. Vagy a mindenség titkának kutatásába merült költő ihletett lelke nagy Ber- zsenyink: Isten, kit a bölcs lángesze föl nem ér, csak titkon érző lelke óhajtva sejt, — léted világít, mint az égő nap, de szemünk bele nem tekinthet. Hiába mondja tehát a világhírű anatómus, a fölülmulhalatlan sebész, tudós Wirchow professzor ur, hogy sok ezernyi emberi testet boncolt, de lelket seholsem talált — hiába mondja az égi testek lángeszű kutatója, Lalande csillag- vizsgáló, hogy keresztül-kasul kutatta távcsövével az eget, de Istent nem találta, — mert Wirchow boncolókése csak azt érte, ami az emberben rothadandó test, az anya______________ 1*24.Július 20 i n ég a virágszirmot is összeszedik. — Hol is hagytam el lelkem. — Ott, hogy rossz fiú volt, — szólt a nagyasszony. — Igen, az volt és szerelmes. Először a dalt, a régét szerette mint most te öcsém, azután a számtantanár lányát. Azt a gyönyörű, édes leányt. Szerette, nagyon szerette. Nem Írom le, hogy milyen volt, mert úgy sem tudnám, de a rossz fiú olyannak kepzelte el a legszőkébb tündérkirály-kis- asszonyt. Megszerette, amint meglátta. — El ne felejtsd édes öregem, hogy a leány is . .. És az öreg, a 76 éves aggastyán, odament a nagyasszonyhoz és mint egy középkori lovag megcsókolta a kezét. A nagyasszony végigsimitotta a hófehér haját: — Te, te nagy gyerek .. . Én már akkor biztosan tudtam, hogy kiről szól a „rege“. — A rossz diákot kicsapták Debrecenből a dalért. Elment színésznek. Egy évig étlenkedett velük, míg végre Kiskőrösre került. Ott kezdődött a rege is. Akkor még inás volt a világ ... Ma könnyű a szerelmeseknek. De akkor nagyon nehéz volt. Akkor még nem volt alkalom. A régi jó nevelés tehet róla. A szerelem azonban akkor is szerelem volt. A rossz diák Kis*
