Harangszó, 1924
1924-06-29 / 27. szám
210 BAJRANŰSZÖ kell seperni s nincs többé gaztett (Lafargue, Bebel, Hirsch). A szo- ciálista államban nincs bűnözés. Tudjuk, láttuk. S ily tanoknak vannak követői, fanatikusai. A lehetetlenségnek, a hihetetlenségekeek egész sziklahalmazait állítják a nép elé s a nép hisz. Nem-e élő, mindenben megjelenő valóság a bűn? Kilöki a gondolkodást rendes medréből, függönyt akaszt a tisztán látónak szeme elé s így hurcolja rabként saját útjaira s kényszeríti az embert, hogy céljainak hitvány eszköze legyen. — Vaskövetkezetességgel sorvasztja halálba az emberiséget a bűn ezen munkája, embert ember ellen izgat, a szenvedélyek kohójává gyúrja a szívet s ennek lángjaiban felemésztve az utolsó csepp jóérzést, a pusztává lett szíveken diadalt ül. Megfertőzi az ember érzelmi világát, az Istenbe vetett hitet, honnét melegséget várunk, megmérgezi a gondolkodást, a tudomány kútját, melyből Isten rendelésére életfeltételeinket merítjük. Beteggé teszi lelki életünket, beteggé kultúránkat, műveltségünket. Élő hatalom a bűn s életének tartalma: boldogtalanná tenni az embert. S ezt nem látja a világ. Szegény ember! a következtetések útvesztői között keresi bajának okát, ez pedig addig a társadalom keblén óriássá hizlalja magát s nyíltan készül megsemmisítésére. Ezt szorítsd vissza, a bűnt bitorolt munkateréről, te ember! ezt Gyöngyvirágok regéje. Irta: N. Szombatit Ernő. 8) A menekülők egymás után zörgettek be az anyóka ablakán. Bartosnak az anyja volt, aki kész volt feláldozni magát, csakhogy fia bejuthasson a várba a rablelkészek mellé, hogy azokat megszabadíthassa. Ollóval sorra lenyirta a rabok hosszú haját, szakálát s aztán egy csomó ruhát tett eléjük, hogy vegyen magára kiki olyant, amilyenben legkönnyebben menekülhet az üldözők elől. Már mind együtt voltak, csak Bartos és Szilágyi hiányzott. Éppen távozni akartak, amikor Szilágyi betámolygott. A ruhája, az arca csupa merő sár volt. S a keze meg véres. Odarogyott az anyóka ölébe s a sírástól elcsukló hangon zokogta: — Édes néném, nincs már fia. Szegény Fái kiszenvedett. Minket megmentett, de ö meghalt. Együtt menekültünk. Én elestem, felemelt. S akkor érte őt egy golyó. Egy hangos jajkiáltással esett össze. Odarohantam hozzá. Átöleltem s kérdeztem, hol sebesült meg. Beakartam kötözni a sebét. De ő nem engedte. Mert ő úgyis érzi, hogy a te egyedüli ellenségedet. Qtt van tebenned is, benned él; nem nyithatod szóra egyszer sem szádat, hogy ne akarjon tenéked tanácsot adni, nem emelheted fel karodat egyszer sem cselekvésre, hogy ne akarná irányítani, még pedig romlásod előidézésére. Benned él, tanácsot ad, csábít és irányítja egész életedet. Vigyázz ember! ez a bűn halálodat kívánja; elveszi becsületedet, rossz útra viszi gyermekeidet, szégyent hoz családodra, szükségbe dönti házadat, koldussá teszi hitvesedet s megvetetté téged. Ember vigyázz! Komolyan szemébe néztél már az ellenségnek? Ha igen, úgy tudod, e földön nem terem ellene fegyver. Ki ment meg téged ? A Krisztus? Úgy légy nyugodtan. Schlitt Gyula. „ Szelíden fenylteni . . . Sok lélek, sok szeretet kell ehhez. Szelídnek lenni nemcsak a szavakban, nemcsak a mondatokban, hanem szelídnek lenni még a hangban is. Sokszor nem Is az a fontos, amit mondunk, hanem az, hogy miképpen mondjuk. Egy apa soká nem látta fiát. Valami egyenetlenség miatt elváltak egymástól; pedig szerették egymást. A fiú egyszer mégis irt. Az apa nem tudott olvasni, a levelet elvitte hentes szomszédjához, aki azt fel is olvasta a maga durva hangján. Az apa dühbe jött, még csak látni sem kívánta fiát. Néhány óra múlva a harag enyhült-, levelét a másik szomszédhoz, egy kegyes lelkű pékmesterhez vitte. Ez is elolvasta a maga maga szelíd hangján. Mennyire másként fogadta ezt az apa, pedig csak a hanghordozáson múlt minden.“ Adataik a Haraiszó Máriására! meghal. Rajta már nem segít semmi és senki. Csak én meneküljek tovább s jöjjek ide a jó anyához s csókoljam meg ő helyette utoljára az áldott anyai kezet. Zokogva borultak a lelkészek a szegény anya reszkető karjai közé s szeretettel csókolgatták azt az áldott kezet De az anya erős maradt. Két könnycseppet morzsolt szét reszkető kezeivel, amelyek végig szaladtak barázdás arcán. Összekulcsolta két kezét s az ég felé emelte tekintetét. — Az Isten adta, az Isten elvette, áldott legyen az ő szent neve 1 Aztán erős, szinte szokatlan hangon szólalt meg. — De most már Isten veletek testvérek az Urban! Siessetek! Az idő rövid! Ne késlekedjetek. Menjetek 1 A Krisztus országa hív benneteket 1 És szeretettel tuszkolta ki őket egyen- kint a szobából. Aztán magára zárta az ajtót s elfujta a mécset. És most, hogy magára maradt a sötétben, egyszerre oda lett minden ereje, minden bátorsága. Odarogyott a szegényes ágyára, beletemette arcát a vánkosokba és keserves, szívfacsaró zokogással jajdult fel. Siratta egyetlen fiát, az ő büszkeségét, az ö mindenét, hitének igaz vértanúját... Lehr Rlbert halálára. Pünkösd szerdáján temették a valamikor pajzán vidámságu, szívesen nevető, szívesen nevettető, jobbra-balra csipkelődő és a csípéseket jobbról is, balról is szívest- örömest fogadó tudós magyar aggastyánt, abból a csodálatraméltó fajtából, amelyik itt közülünk tolnai svábokból, ha német anyanyelvvel is, magyarnak születtek és amelyik, ha neki állt és rávetette magát a magyar nyelvre, majd hogy szebben, jobban nem tudott magyarul magánál Arany Jánosnál is. És ha igazán nem tudott szebben, az csak azért volt, mert nem lehetett szebben, jobban. Nem beszélek a Wizner Boldizsárokról, meg a Fáik Henrikekről, Váradi Antalokról, Ábel Jenőkről meg a többi sokról. Csak erről az egy családról, a Lehr Albertéról, amelyikből kívüle még a Lehr Vilmosok, a Shakespeare-forditó Lőrinci Lehr Zsigmondok, a Tolnai Vilmosok, a tudós Gombócz fiuk, a Wagnerok, Schleiningok. .. ugyan még hányat soroljak föl, akik belőle fakadtak. Ha csak az általa is megénekelt hartai triumvirátusból való Gallékat is nem említem. Biztos, hogy volt valami összetartozandósága ezekkel a hires tréfamesterekkel is. Akik rajta próbálták ki a tréfáikat. De aztán mindig alul maradtak, ha Lehr Albert a bot boldogabbik végét kapta el. 1924. Június 29. Május eleje volt, mikor Szilágyi Dénes hazavetődölt Nemeskajalra. Éjnek idején tért be a faluba s egyik bizalmas hívéhez kopogtatott be. Vagy két óra hosszat tartózkodott már a házbaii Szilágyi, amikor két férfi lépett ki az ajtón. Az egyik hátrament a kamarába s onnan ásót, kapát, lapátot hozott ki. A vállára kapta s aztán szó nélkül elindultak. Az eget szaggatott felhők takarták. A hold ide-oda bujkált közöttük. Éppen nekik való idő volt. Szilágyi volt az egyik s bizalmas emberé a másik. A Vágmenti útra tértek. Sietős léptekkel mérték az utat. S alig fél óra múlva már az erdőhöz értek. Itt egy gyalogösvényre tértek s most már az ismeretlen ember lépett előre. Úgy látszik, az utat itt már csak ő ismerte. Jó darabig haladtak néma csendben, amikor a vezető letért az ösvényről s neki tartott az erdő sűrűjének. Áthatolhatatlan sűrűség állta az Útjukat. De ők azért csak törtettek előre. Hol bujkálva, hol meg hason- csuszva másztak A lehajló ágak az arcukba vágtak. A bokrok belekapaszkodtak a ruhájukba s a tüskék véresre karcolták a kezüket. De ők nem törődtek mindezzel, hanem csak mentek tüskön-bokron keresztül.
