Harangszó, 1924
1924-06-22 / 26. szám
202 HARANGS2Ö í 924. június 22. Lehr Albert halálára. A magyar tudománynak és kulturális életnek s így közelebbről evangélikus keresztyén anyaszent- egyházunknak ismét nagy gyásza van. Meghalt Lehr Albert a kiváló paedagógus és nyelvész, Arany János barátja és magyarázója, kinek keze alatt generációk nevelkedtek fel. A frissen ásott sírba nagy tudóst, egy elmúlt irodalmi történeti korszak egyik legynagyobb képviselőjét hántolták el, akinek halála a magyar nyelvtudománynak és a magyar kulturális életnek pótolhatatlan vesztesége. Hat évtizeden át szakadatlanul búvárkodott a magyar nyelv kincseinek feltárásán és tudományos feldolgozásán. Arany Jánosból indult ki, mint a magyar népies nyelv átnemesitőjéből. Aranyban látta megtestesülve a magyar nyelvnek legnagyobb művészetét és erre vonatkozó kutatásai során mélyedt el ezután mindjobban a magyar nyelv és gondolkodás csodálatos formakincseibe. Az a nagyszabású mű, melyben a Toldi-trilógiát magyarázta Arany nyelvi szépségének jellemzése mellett, hű képe és méltatása a klasszikus költői nyelv Arany Jánosnál kiforrott tökéletességének és gazdagságának. Lehr Albert 1844 április 25-én született Sárszentlőrinczen. Középiskoláit és a teológiát Sopronban a nagymultu líceumban végezte. Gyöngyvirágok regéje. Irta: N. Szombath Ernő. 7) Az egyik nap délelőttjén, amint Bene felügyelete alatt ott dolgoztak, egy öreg töpörödött anyóka, meg egy vándorló közeledett feléjük az országúton. Az asszony karján egy kosarat vitt, a vándor meg egy utszélről letörött husángot szorongatott a markában. Amikor észrevették a rabokat, megálltak s csendesen nézni kezdték őket. Az anyóka űgylátszik megsajnálta őket, mert belenyúlt a kosarába s egy darab kenyeret dobott a hozzá legközelebb dolgozó rabnak. Amint ezt Bene észrevette, odaugrott az öregasszonyhoz. A kezében levő bottal végigvágott rajta. Aztán megparancsolta az őröknek, hogy kötözzék az egyik utszéli fához és hagyják ott estig. A vándor hangosan felnevetett. Bene haragosan fordult feléje. — Mit röhögsz te csavargó? Elmenj innen, míg jó dolgod van 1 A vándor még hangosabban nevetett. — Azt nevetem, hogy ilyen mihasznát, mint ez a banya, kiköttetsz, de azt az eret1873-ban lett az ország egyik ma is leghíresebb gimnáziuma, a budapesti evangélikus gimnázium tanára és 1898-ban vonult nyugalomba. Akinek kutató szellemét kora ifjúságától fogva a magyar nyelv szépsége vonzotta, élete, tudása, egész lelki világa dicsőségére vált a tudománynak, a magyar kultúrának, az egyháznak: emléke időtlen időkig legyen áldott közöttünk! „ A két legkiválóbb isteni adomány: a békesség és a hálás szív! Ha ez a két adomány nem tulajdonod, minden földi gazdagság dacára koldusszegény vagy. Birtoka azonban végtelen gazdaggá tehet. „Jézus a békesség királya“. Ha szivünkbe őt befogadtuk, napsugár költözött be oda s vele a szeretet és hála érzete. Napjainkban oly sokat panaszkodnak az emberek, őrizkedjünk példájuktól, a hálás szív nem zúgolódhatik. Isten kegyelme pedig kell, hogy hálát ébresszen bennünk.“ A falu egyszerű fia. A „Harangszó“ első számú pályázatánál különösen figyelmet érdemel az a körülmény, hogy egyházunk keretén belül úgyszólván a társas élet minden rétegéből siettek a feltett kérdésekre választ adni. Ma Aí/tófe/Dénesnek Ostffy asszonyfáról beérkezett válaszgondolatait tesszük közzé, aki levelében azt neket, aki a kenyeret megette, nem bántod! Ekkor ért oda Kellio s a vándortól nem messze megállóit. A vándor nem vette észre, hogy alig pár lépésnyire áll a háta mögött valaki. Bene kíváncsian nézett a vándorra. — Aztán mit tennél te azzal az asz- szonnyal, meg azzal az eretnekkel ? A vándor megrázta a husángot a kezében. — Mit ? Hát azon az eretneken elhegedülném Szent Dávid százötven zsoltárát! Az alá a vén banya alá meg tüzet raknék! Úgyis boszorkány! Hát hadd pusztuljon a faja! Bene gúnyosan vont vállat. — Szószátyár vagy. Csak beszélsz. De nem mernéd azt a vén banyát meggyuj- tani! A vádor felfortyant. — Nem-e? De az ördögadtát, tüzet rakok én alája rögvest! S azzal beugrott az árokba, nyalábra kapott egy csomó törött száraz ágat s vitte az asszonyhoz. Egy marék avart kotort össze. Aztán tüzet csiholt s az égő füvet a rakás ág közé dugta. Az azonnal tüzet fogott s a másik pillanatban az asszony hangos sikoltozásba írja magáról, hogy „én csak egyszerű fia vagyok a falunak“. A jó Isten adjon sok ilyen egyszerű, értelmes, nemes lelkű, egyházának s hazájának jövőjén csüngő fiat a falunak s akkor mi azt mondjuk, nincs okunk nekünk kétségbe esni jövendő sorsunkat illetőleg. Mihátsi Dénes egyébként a következőket Írja: 1. Hogy én milyennek látom anya- szentegyházunk helyzetét a jelenben és a protestantizmus jövőjét hazánkban ? Ingadozónak! és ha igy folytatjuk, illetve, ha sehogy sem folytatjuk, hanem szépen csücsülünk tovább rábízva sorsunkat a jó szerencsére, akkor nekünk nincs jövőnk és még nagyon szomorú korszak következhetik miránk protestánsokra. Mert hiszen lehetetlen észre nem venni, hogy inig nálunk egyre több lesz az olyan emberek száma, akiknek minden mindegy, illetve egyre többen lesznek közömbösek egyházunk iránt, addig a másik oldalon egyre lázasab sietséggel szítják a vallási türelmetlenséget és űgylátszik teljes sikerrel. Hogy aztán ha ez igy folytatódik, végeredményben hova vezet, arra nem is jó rágondolni. Igaz, hogy nálunk sok kívülről jövő kö- rülméhyek is befolyásolhatják anyaszent egy házunk fejlődését, de én azt hiszem, hogy ez elsősorban mégis csak tőlünk magunktól függ. 2. Hogy miért ragaszkodom evang. kér. anyaszentegyházamhoz ? Mert egyházunk tanait megismerve lákapott. A ruhája lángot fogott. Úgy kellett Kellio intésére az őröknek az asszony kötelékeit elvagdalni s az égő ruhát úgy szaggatták le róla. S az öreg asszony aztán éktelen szitkozódások között sietett tova, ahogy csak öreg lábai bírták. Most Kellio szólította meg az idegent. — Ki vagy te? S mit keresel itt? A vándor látta, hogy pappal van dolga, hát lekapta rongyos süvegét s alázatosan szólalt meg. — A nevem Forgó István. Vagy ha úgy tetszik, az Istók. Mert hát csak úgy hívnak, akik ismernek. Hazám széles e világ. Megyek egyik helyről a másikra. Beállók hajdúnak s megverem a gazdát. Leszek kocsis s agyonhajtom a lovakat, hogy bele- döglenek. Leszek mindenes s mindent ösz- szetörök. Ha aztán kidobnak innen is, onnan is, én odább állok. Hát azért vagyok most is utón. Nincs semmi foglalkozásom. Kellio érdeklődéssel hallgatta a cinikus embert. — Aztán mi szeretnél most lenni? Istók vállat vont. — Nekem ugyan mindegy, ha a gazdámnak is az. De most például ezeknek az eretnekeknek az uruk szeretnék lenni I Még úgy sem voltam soha senki ura! Hát jól esnék egyszer annak is lenni!
