Harangszó, 1924
1924-06-15 / 25. szám
196 WARANG5ZÖ. 1924. jűoius 15. S hallom a Boldogság Hegyéről a választ: Tanuld meg, boldog, ki békére igyekszik. Boldogság a vágyam, mely lelkem hevíti S egyre visz felfelé, előre Istenhez; Mellettem vértanuk emléke suhan el, Előttem szenvedés, mely folyton megsebez. Háború, fájdalom, üldözés a sorsom, [sza, Könnyűmben megrezdijl nemzetek nagy gyá- De amíg arcomon legördül a gyász-könny, Megnyílik előttem a Mennyek Országa.-----------Fel tehát a Hegyre, Boldogság He gyére! Ott van csak igazán élete lelkemnek, [gok, Hadd halljam Krisztustól, hogy azok boldo- Kik jóért, igazért üldözést szenvednek. És amíg hallgatom az égi szózatot, Elnémul az élet múlandó zenéje; Ködbe vész a nyomor, eloszlik a pompa S lelkemben tüzet gyújt az Isten Igéje. Lobogó lángjánál megsejtem a titkot. . . .. . Rám mosolyg szelíden a Krisztus szent arca . . . S megértem, hogy ami idelenn boldogít, Az csak az üdvösség rámhulló sugara. MAG ASSY SÁNDOR. Ä jóltevő szeretet nevében. A most folyamatban levő gyámintézeti gyűjtések alkalmából a vasi középegyházmegyében Ajkay Elemér és Varga József elnökök a következő felhívással fordultak a gyülekezetekhez: A gyámintézet a jóltevő szeretet nevében ismét kérő szóval kopok- tat a híveknél. Adományokat kér, hogy azokból segélhesse a szűkölködő szegény, de fontos missiót betöltő kicsiny gyülekezeteket amelyek templomaikban és iskoláikban fellobogtatják az evangélium tiszta fényét azért, hogy a tiszta világosságban megismerhesse a bűnös ember a szent és igaz Istent, aki nem akarja a bűnösnek halálát, hanem hogy megtérjen és éljen. Ma, amidőn minden romokban hever és amidőn az önzés és hitetlenség a nyomorúságból való megszabadulást egyedül a pénztől várja és reméli: kell, hogy minél több oltáron fellobogjon a tiszta evangéliumi fény, amely megmutatja az embernek, hogy az életcélja nem az anyag, nem a pénz, hanem a lélek üdve és boldogsága, melyet Isten ad az embernek a Jézus Krisztusban való hitért. Azért keresztyén Testvérek ne vonjátok meg segítő kezeteket a szükölködőktől. Szegény kicsiny gyülekezeteink mint őrállók a sötétséggel emberfeletti küzdelmet vívnak, nehagyjátok őket magukra mert különben az Ő pusztulásuk örökös vádként nehezedik azok lelkére4 akik nem akarják meghallani és megérteni a kérést: „Adjatok, adjatok abból, amit Isten adott I“ A jóságos Isten ihlesse meg a szíveket, hogy drága evangéliumi hitünk értéke meglássék a jóltevő szeretet jócselekedeteiben. ^Ébredjetek fel, halljátok, Testvérek kiáltnak hozzátok, Kiket az ínség szorongat.. Sárvár—Uraiujfalu, 1924. máj. 21. Kiváló tisztelettel: Varga József Ajkay Elemér egyhmi gy&mint. egyhi egyhmi gyamint. világi elnök. elnök. Egy iszákos ebédje. Egy munkásasszony férjét, ki az alkohol rabja volt, fölkereste a korcsmában s egy kendővel letakart tálat helyezett elébe e szavakkal: „Mivel nem jössz haza, itt hozom az ebédedet. “ — Ezzel kiment. Amikor a korhely férj cimboráival hozzá akart fogni az ebédhez s a tálról leemelte a térítőt, a tálat üresen találta, csak egy cédula volt benne e szavakkal: „Remélhetőleg jól Ízlik az ebéd, amivel, mióta korcsmában költöd a pénzt, nekem és gyermekeimnek meg kell elégednünk.“ A lecke használt — a korhelyből jó családapa lett. ft Harangszó első számú pályázata. Budaker Oszkár Kőszegről a feltett kérdésekre a következőkben válaszolt: 1. Az ev. kér. anyaszentegyház helyzetét hazánkban a jelenben meglehetősen sivárnak látom. Hogy miért, erre „rövid“ válasz keretében megfelelni igen nehéz; de azt hiszem, a lényeget eltalálom, amikor okát a hívek nagy részének közönyösségében jelölöm meg. Ez a közönyösség főképen az áldozat- készség hiányában nyilvánul meg. Ha az evangélikusok egyházukért tudnának áldozni, akkor nem tengődnének egyházi lapjaink — amúgy is mindössze két száinba- vehető lapunk van: a „Harangszó“ és az „Evangélikusok Lapja“; — akkor volnának társadalmi folyóirataink (utalok az „Ösvény“ megszűntére, a kath. táborban pedig a „Magyar Kultúra“, az „Élet“ stb. folyóiratok virágzására és óriási hatására); akkor nem volna halálosan beteg a „Luther Társaság“ (önkénytelenül eszembe! jut a „Szt. István Társulat“ erőtől duzzadó élete); akkor iskolák, templomok épülnének, önálló egyházközségek alakulnának; akkor végül nem volna, az evangélikusok szégyenfoltjaként, egy nyugalmazott evang. püspök nyugdíja 60.000 korona. Pedig ilyen viszonyok között a kath. egyház tagadhatatlanul meglévő előnyomulása nem lesz kivédhető ! A protestantizmus jövőjét illetőleg általában nem aggódom, mert az Úr az Ő egyházát el nem hagyja. Hogy azonban magyarországi látható egyházától el ne forduljon, ahhoz elkerülhetetlenül szükséges, hogy az emberek is megtegyék a magukét, azaz tettre ébredjenek, nehogy nekünk szóljon: „Mivel lágyineleg vagy, sem hideg, sem hév, kivetlek téged az én számból.“ (Jel. 3.16.) 2. Ev. kér. anyaszentegyházam- hoz ragaszkodom, mert csak ebben az egyházban tudok a mennyei Atyával igazán gyermeki viszonyban élni, nem választ el Tőle a közvetítők, közbenjárók tömege, hanem kegyelemből Hozzá vezet az én uram, Krisztus. 3. Mik volnának a legszüksége- sebb tenni valók? Ezeket tulajdonképen már az 1-ső kérdésre adott válaszomban körvonalaztam. Összefoglalhatók a) az egyházi sajtó felvirágoztatásában, b) a lelkészi, ta- i nítói állások szaporításában, c) a lelkészi nyugdíjkérdés rendezésében (ez utóbbi nem egy szempontból volna óriási jelentőségű!) Minden teendők keresztülvitelének pedig egy közös előfeltétele van, melynek megteremtése ezért egyúttal a legfőbb teendő: a közönyösség leküzdése, az ev. öntudat és ezzel kapcsolatban az áldozatkészség felébresztése. j 4. Épen ez a felébresztés volna a Luther-Szövetség legszebb hivatása. Elérhető pedig csakis állandó, minden eszközt felhasználó (vagyonos földbirtokosainknál vagy másoknál való egyenes kéregetéstől sem volna szabad visszariadni!) sohasem lankadó propagandával. Utalok Széchenyi hatására, akinek sikerült egy nemzetet felrázni! És ha itt is úgy lesz, mint Széchenyi korában, hogy esztendők múlnak el, míg az emberek felfigyelnek és lelkiismeretük felébred, nem baj, csak elfáradni nem szabad! Ha két, ha öt esztendő múlva talán még mindig nem, de tiz esztendő
