Harangszó, 1924
1924-06-08 / 24. szám
188 nyien szolgái sót rabszolgái vagyunk a bűnöknek és gyöngeségeknek, és hogy az a szolgálat melyet a főnnt- idézett jelmondat elénk szab, tulajdonképen uralkodást jelent, győzelmet a velünk született önzés fölött, mely a nemes törekvéseknek legnagyobb ellensége. Válasszuk tehát mi is és Írjuk szívünkbe ezt a szép igét: »Szolgálok...« Szolgálom az Istent, létem titokzatos kútfejét, kit gyarló elmém fölfogni nem bir, de örök vágyódásom szent bizonyossággal tudvatud — az ö utain járók félelmetlenül, hagy elérjem a célt, mit elibém tűzött a tökéletesedést. »Szolgálok...« szolgálom vallásomat, melyet drága örökségül hagytak reám őseim, 3 hitemből semmi el nem tántorít. Nemcsak szavakkal, de tiszta életemmel teszek hitvallást mellette, hogy lássák mindenek : íme, ez a legigazibb vallás, mert követője a legrésztvevőbb, a legáldozatkészebb, a legtürelmesebb I »Szolgálok...« szolgálom hazámat, ezt a megcsúfolt, ezer sebből vérző édes anyánkat. Testi-lelki ké pességeim javát, ha kell, életemet is neki adom. Éber gonddal virrasztók tetszhalott ágya mellett, hogy ha majd bekövetkezik az idők teljessége és az ébredés órája üt, tettrekészen, fölvértezve találjon. »Szolgálok...« szolgálom családomat, mind az enyémeket, kiket gondjaimra bízott a Mindenható ingyen kegyelme. Nappalom nyugalmát, éjszakai álmomat érettük szívesen látott, nem hallott semmit. Két kézre kapta a csákányát s úgy rohant a hóhér felé. Az örök észrevették a szándékát. Egy-kettőre lefogták, csákányát elvették 8 megláncolva vitték Keilió elé. o!t aztán agyba-főbe verték s egy hétre földalatti sötét börtönbe dobták. Mikor onnan kiszabadult, külön zárkába zárták s társaival azután már csak napközben a munkánál találkozott. S így ment ez napról-napra, hétről-hétre. Atár ki is tavaszodon s ők még mindig az^tkot ásták. De most már jobb volt. A föld is felengedett. A nap is melegebben sütött s az árva rabok feje fölött madarak éneke zengett. Közben azonban még két lelkész került a várba ... Horváthnak a karja úgy-ahogy meggyógyult. Az öreg csont nehézen forr össze s akkor is rosszul. Így történt Horvá'hnál is. Összeforrott a csont, de azért a balkarja félig béna maradt. Kínzói hát nem hajthatták a nehéz földmunkára. Hát söpőrtettek vele. A szobákat, folyosókat s az udvart söpörgette naphosszat. S ez határozottan könnyebb munka volt, mint a régebbi. Isten akaratát látta ebben is Horváth. Amint az egyik kezével büntet, a másikkal már áld. föláldozom, 8 nem lankadok el a törekvésben, hogy mentsvár legyen számukra a családi otthon, hol nyájas szeretet fogadja midenha őket »Szolgálok... < szolgálom minden felebarátomat, az irgalmasság szent nevében, az elhagyottakat és iigye- fogyottakat. Az éhezőnek odaadom falatom felét, s nem sajnálom a vigasztalást attól, aki arra reászorul. Hivságos főnnhéjjázással nem török pá cát a bűnös fölött, hanem odaki- nálorn neki segítő kezem és az igaz útra visszavezetem. »Szolgálok...« szolgálok minden magasztos eszmét, nemes törekvést, mit a korszellem sodra fölvet. Lomha közöny nem ejt rabul, nem rejtem véka alá Istentől nyert képességeimet, hanem mint fáklyát — bár önmagát emészti föl — fönnen hordozom, hogy űzze el a sötétséget és vezesse az emberiséget a boldogság igéretföldje felél És ha így — buzgó szolgálat közben eltelnek éveink, nyugodtan halljuk majd a halál angyal szózatát, mely bennünket e véges földi létből örökÖ3 hazánkba hív, mert méltán töltöttük be hivatásunkat, s jutalmat nem várva, elnyerjük azt. flARANÖSISÖ, ___ A tavasz hírnöke? ,)Kire vártok ? Mire vágytok Gyenge, zipser leányok ? Itt a tavasz, kék az ég, Madárdallal zeng a lég! Mitől fehér az orcátok, Csakhogy ott volt Keilió és Bene! Irigyelték a foglyoktól, kivált a lelkészektől a napfényt, s törték a fejüket, miként tetézhetnék a fájdalmaikat? Sok töprengés után készen voltak az újabb tervekkel s a kivitelhez láttak. Az öt lelkészt benntartották a várban s földalatti zárkák ásására fogták. Ott görnyedtek naphosszat a sötét, nyirkos pincékben s amint eggyel elkészültek, aznap éjjelre őket csukták be először a maguk által ásott vermekbe. Állandóan két őr ügyelt rájuk. De napjában tízszer is megjelent köztük Keilió s alig hogy az távozott, Bene. S ilyenkor aztán bőven kijutott nekik az ütlegelésekből s a csúnya szitkok özönéből. De azok panasz nélkül robotoltak. A fiatalabbak kétszeres megfeszítéssel dolgoztak, csakhogy az öreg Horváthot meg egy másik öregebb társukat megkíméljék. S" a két őr is mintha megszánta volna őket, nem igen vették észre, ha a két öreg megpihent. De hátra volt még az igazi kínzás, a lélek kínzása. Ördögadta gondolat fogam- zoít meg Keilió agyában, amikor erre gon- doli 1 Csak jezsuita agy gondolhatott ki ilyent... (Folytatjuk.) Mint a szűzi leányálmok Hófehérre meszelt falu otthona ?“ — Szólt a hírnök, — És legott Átszelte az ablakot, Épen ott, Hol egy édes zipser kislány Könnye hullván, Keservesen zokogott. Megrettent a kis fejecske, Könnyes volt még a szemecske; De aztán felkacagott, S rab megfogta a rabot! „Mesélj gyorsan, merre szántál, Mi újság ott, ahol jártál!?" S a kis hírnök imigy szólott; Köszönöm, hogy így fogadtál, De csukd be az ablakodat! Mert itt sok a gonosz madár, Beröpülhet, s kész egy halál! Szálltam tenger, folyók felett, Láttam sok mezöt és hegyet, Egyszer aztán késő este Leszálltunk egy házereszre. Benn a házban lámpa égett, Asztal körül a szobában Barna arcú ifjak, vének Üldögéltek jó néhányon. Az arcukon bánat könnye ázott, Homlokukon kemény ránc tanyázott. De szemükben vad elszántság égé — — Lobogó tűz Hit, reménység, bosszuállás vésze. „Mi gondöt űz“ Dalolj vitéz! Szólt az egyik végre, S im egyszerre halkan, csendben, Majd mind szebben, tüzesebben Érces hangú deli ifjú dalra lobban. Mit Teneked zipser lányka el is hoztam. „ — Könnyű szárnyon Szállók Édes Tehozzád, Hej! Piros tessz Mint a rózsa az arcád. Könnyeidet Lecsókolom én mondom, Kacagsz is majd Ha a csárdást táncolom. Mennyország tessz Az otthonunk, meglátod! Csak türelem! Mert különben megbánod.“—“ Itt elhallgatott a kis madárka, Ám talpraszökkent a zipser lányka „Mondd, ki vagy? Mi a neved?“ Reménysugárka .. . szólt a kérdezett. “ „Titkon —- lopva járok köztetek, Felszántom a fájó könnyetek’ Hitet palántáivá surranok tova, S el nem hagylak, sorsom bármily mostoha. Irányi Géza. 1924. június 8. A Harangszó első számú páiyázata. A »Harangszó« f. évi áprilh hó 6-diki szamában pályázatot hirdettünk egyháztársfidalmi kérdésekre. A pályázatok eredményét lapunk f. évi május 11 diki számában közöltük. A pályadíjakat a nyerteseknek egy-egy darab szentgotthárdi első magyar kaszagydrbaa készült kaszát elktíldöt- tük. Azt hisszük, hogy szolgálatot teszünk, mikor a pályanyertes váía-
