Harangszó, 1924

1924-06-08 / 24. szám

1924. június 8

HARANOSZÖ

jelenését egyházunk egyik előkelő és buzgó tagjának áldozatkészsége tette lehetőié. Hogy jóságával felettébb vissza ne éljünk, bizalommal ajánlom a munka terjesztését különösen a lelkész testvérek szíves figyelmébe. Isten áldása legyen a munkán és annak olvasóin.

Kiváló tisztelettel és testvéri üdvözlettel

Sopron, 1924 június 3 ón.

Payr Sándor.

Tessedik Sámuel evangélikus lelkésznek, a magyar falu első apostolának, a többtermelés első tudatos harcosának emlékét, ki ötven évvel előzte meg gróf Széchenyi István korszakalkotó munkásságát, kcgyele- tes ünnepség keretében elevenítették fel Szarvason. Az ünnepség lefolyásával kapcsolatban lapunk legközelebbi számában részletesebben kívánunk megemlékezni újból az igénytelen magyar cv. lelkészről, kinek szarvasi gazdasági és ipari iskolája volt az egész világon az első gazdasági tanintézet.

„Szolgálok ..

Irta: Farkas Mihályné.

Egy szép adomát olvastam a minap 111. Edward angol királyról, elmondom azt, mert értékes tanulságul kínálkozik.

Nagy háború folyt 1346 ban a franciák és az angolok között, s a

franciaországi Crey mellett készültek a döntő ütközetre. Edvard király magával vitte legidősebb fiát, a welzi herceget is, aki még alighogy átlépte az ifjúkor határát, de máris jártas volt a hadi tudományokban, s tetőtől- talpig fekete fegyverzetéről a »fekete herceg<-nek nevezték el.

A király alkalmat kívánt nyújtani fiának, hogy kitüntethesse vitézségét és tudását, azért teljesen átadta neki az angol csapatok vezényletét, maga pedig egész vezérkarával visszavonult egy szélmalom mellé a csatatér közelében.

Mind hevesebben folyt az ütközet, a franciák ugyancsak szorongatták a fekete herceg seregét, és a főtisztek a király kíséretében már aggódni kezdtek a fiatal fővezér sorsa miatt.

»Királyom« — szólt az egyik — »nem volna-e tanácsos segítséget küldeni bátor fiadnak?« »Semmi esetre se« — felelt ez — »csak hadd vágja ki magát a saját erejéből. Én nem féltem ót. Engedjétek, hogy kiérdemelje magának az arany sarkantyúkat I«

Az angol nemesség ifjai ugyanis csak akkor kaptak engedélyt a sar- kantyuviselésre, ha valamely kiváló vitézi cselekedettel e kitüntetésre reászolgáltak.

Tovább folyt tehát a véres tusa, mely a fekete herceg győzelmével és a franciák csúfos vereségével végződött.

Estefelé a fiatal hadvezér elment édes atyjával megtekinteni a lezajlott csata színterét, hol immár békésen

187

feküdtek egymás mellett a győzők és legyőzöttek. Egy árokparton három elesett vitéz hevert paripáik teteme mellett és a paripák kantárszára ösz- sze volt bogozva. E harcosok egyike egy ősz aggastyán volt, sápadt homlokát arany korona szorítá. Fölismerték benne a vak, öreg cseh királyt, a franciák szövetségesét. Két kísérőjének lovához csatoltatta a saját lovát s úgy rohant bele a harc tömkelegébe, hogy példát adjon katonáinak és halálos csapásokat osztogatott súlyos csata bárdjával, mert rettenthetetlen vitéz volt. Most azonban elhagyta a harci szerencse.

Komoly megilletődéssel arcukon, hallgatva álltak a győzők a halott hős fölött. Tépetlen szétterülve feküdt mellette harci lobogója; három struc- toli volt reáfestve s alatta e jelmondat- »Szolgálok...«

Edvard király fölemelte a zászlót és fiának nyújtotta azt: »Neked ajándékozom vitézséged jutalmául« szólt

— »legyen ezentúl a te harci lobogód és a jelmondat a te jelmondatod. »Szolgálok... « ennél mélyértelmübb és nemesebb életelvet úgyse választhatna egy uralkodó se magának!«

Régen történt ez már, de azóta mindmostanáig minden welzi herceg

— a nagy sziget ország majdani hatalmas ura — a három struc-tollat hordja címerében és az alázatos mondást: »Szolgálok...«

Gondolkodjunk csak kissé az el mondottak fölött.

Hogy irtózunk mindnyájan a szolgaságtól, és feledjük, hogy valamenyAztán elnyugodtak a rabok. Csendes pihegésük mutatta, hogy most boldogok, most nem érzik a test szenvedéseit.

Szilágyi még egy darabig ébren volt. A hallott dolgok nem hagyták nyugodni.

De aztán ö is elálmosodott. De előbb még levetette a felső kabátját s ráborította ősz testvérére. Aztán átölelte egyik karjával. Az meg álmában is megérezte a testvéri jobbot. Megfogta a kezet s a keblére vonta. Ajkán még egy sóhaj röppent fel s aztán csend lett a szomorú tanyán. A Krisztus nevében, az ima szárnyai alatt békésen pihentek az Isten szolgái. Nem éreztek semmit a test fájdalmaiból, nem éreztek semmit a lélek szenvedéseiből és gyötrődéseiből. Az álom jótékony leple bezárta szempilláikat s aludtak édesen, csendesen.

Másnap Szilágyi is megizlelte Kellió poklának gyötrelmeit.

Alig hogy világos lett, megjelent a bör- tönör s munkára hajtotta a rabokat. Télviz idején a fagyos földet kellett csákányozni a váron kívül, ahol árkot húztak. Volt ott vagy harminc rab, akikre fegyveres őrök őrködtek. S ha egy-egy idősebb rab megpihent, már is rákiáltott valamelyik őr, hogy dolgozzon s ne lopja a napot. Nem csoda, ha e nehéz munkában alig 2—3 óra múlva az öregek elmaradozni kezdtek.

Ilyenkor aztán bottal, puskatussal nógatták őket az őrök. S az őrök felügyelője Bene János, a lelketlen iskolamester volt. Ez túltett a legvadabb őrön is és embertelen, könyörtelen volt a végtelenségig. Ütötte, verte a szegény kimerült rabokat s különösen a lelkipásztorokra utazott. A legcsekélyebb dologért is éktelen lármát csapott s ilyenkor nem nézett se Istent, se embert, hanem csak rúgta, verte a szerencsétlen foglyot. Bizony nem egyszer vér is fakadt az ütés nyomán.

Úgy dél felé szegény Horváthnak is nehezére esett már a kemény föld csákányozása. Lassabban vágta a földet s meg-megpihent közben.

Mint a vércse, úgy csapott rá a kegyetlen Bene.

— Hát te vén naplopó, már megint lopod az időt? Majd adok én neked mindjárt 1

S azzal végigvágott rajta a botjával.

Horváth Krisztusi szelídséggel fordult kínzójához.

— Hiszen dolgozom én, ahogy gyenge erőm bírja. De 72 évvel már nem megy úgy, ahogy kellene.

Bene dühösen vágott újból végig az emberen.

— Hát vesz meg, ha nem bírsz dolf

ozni 1 De míg szuszogni birsz, addig ro- otolni fogsz 1 Fogd a talicskát 8 told a földet!

Szilágyi meg nem állhatta, hogy közbe ne szóljon.

— Majd dolgozom én a társam helyett is.

Bene majd felfalta szemével Szilágyit. — Hallgass te kutya! Akkor szólj, ha kérdezlek.

Ezalatt Horváth letette a csákányát. Fogta a lapátot s tele merte földdel a talicskát. Aztán tolni kezdte a rézsútos parton felfelé. 91

A fagyos föld síkos volt. Alighogy a közepére ért Horváth a nehéz teherrel, megcsúszott és elvágódott. A föld meg kifordult a talicskából s rávágódott az elesett ember egyik kezére.

Mintha pokolból kiszabadult ördög lett volna Bene, úgy rohant a földön jajgató emberhez. S botjával ütni, verni kezdte a tehetetlen embert s szájából a szitkok egész özönét zúdította rá.

Szilágyit remegés fogta el. Egész valójában reszketett. Látta, hogy Horváthnak a karja törött el. A csont kiált s vérzett a seb. S ez a némber mégis teljes erővel üti, veri a tehetetlen embert.

A szeme előtt összefolyt minden. Nem