Harangszó, 1924
1924-05-18 / 21. szám
162 HARANOSZO. 1924. május 18. munkájának a véghezvitelére kiválasztott, felruházta a költészet nemes tehetségével, hogy itt is vezére legyen annak a csapatnak, mely a szívek és lelkek mélyen rejlő magasztos érzéseknek a beszéd legszebb formájában, a költészetben adott kifejezést. Hálátlanság volna részünkről, ha mi ezekben a napokban, amikor ez első evangélikus egyházi énekek megérték létrejövetelük 400. évét, erről az eseményről ünnepi köntöst öltve szívünre, lelkünkre, meg nem emlékeznénk. De hogyan emlékezzünk úgy, hogy Istennek tetsző dolgot cselekedjünk? Úgy, hogy lélekben visszamegyünk 400 évvel, vissza abba a korba, amikor a lélek mélyén szunnyadó ősi hiterő nagy reformátorunknak fellépése folytán kibontotta sasszárnyait, s itt felmelegszünk annál a tűznél, mely első Ízben 1517 okt. 31-én, majd azután 1521 ápr. 18-án, majd két évvel később 1523 második felében, Luther énekei nyilvánosságra jutásakor világította meg a német földet, honnan a lángsugarak a közeli és távoli országokba, messze tengerentúlra is elhatottak. Csak ha annak a kornak hitéből hozunk valamit e mostani, az anyagiasság bilincseibe vert világba, csak akkor számíthatunk arra, hogy evangéliumi egyházunk megkapja azt a megbecsülést, mely a benne rejlő építő erők révén méltán is joggal megilleti. Ne hagyjuk parlagon heverni kincseinket, melyek Gyöngyvirágok regéje. Irta: N. Szombath Ernő. 2) A plébános előrement az oltárhoz. A katonák meg köréje sorakoztak. Fegyverüket a kezükbe fogták. A plébános magasra emelte a feszületet s meglóbálta a füstülőt. — A törvény nevében! Kiűzlek benneteket e hajlékból 1 Távozzatok innen, ti elkárhozott lelkek! S te ......... — fordult Ba rtos felé a szószékre — gyere le onnan 1 Majd megmutatom én neked, hogy milyen a jezsuiták cselszövénye 1 Az emberek felzúdultak a beszédre. De a plébános tovább folytatta. — ő felsége Magnus Leopoldus nevében hirdetem ki, hogy aki csak egy hajszálnyit is ellenszegül, az halálnak halálával hal meg! E templomot ezennel birtokba veszem s az Atya, Fiú és Szentlélek nevében felszenteljük a következő vasárnapon. Addig is prímás ő eminenciája nevében felszólítalak benneteket, hogy térjetek át az egyedül üdvözítő anyaszentegyházba, ha nem akarjátok, hogy a telketek a poklok mélységes fenekén kárhozzon el mindörökre ! És most távozzatok 1 Itt a pecsétes irás! Aké csak egy szót is szól, a nevét felirom s pár nap múlva Lipótváron nehéz küzdelmek árán láttak napvilágot, ne menjünk el érintetlen, vétkes közönnyel 400 éves énekeink mellett sem, hanem énekeljük azokat keresztyéni büszkeséggel, szívünk mélyéből oly leikülettel, oly érzésekkel, melyekkel azokat szerzői létrehozták. Csupa hit, csupa erő, igaz keresztyénség az, mely belőlük felénk árad. Maga Luther lelkének egy-egy részét adja bennük oda. Vajha e jubileumi évek megteremnék az igaz énekléshez való őszinte, tiszta szeretetek Eleink tudták, hogy az énekben egy hatatom kínálkozik fel szolgálatra. Nápolyi gályarabjainkat — ez áldott emlékű mártírokat — az ének erősítette a szenvedések elviselésére. El akarunk teljesen törpülni a dicső ősök mellett? Nincs már semmi bennünk az ő hitükből, sze- retetükből, Isten utáni vágyódásukból? Előre az ősök nyomán, úgy eloszlanak a lelket, szívet takaró sötét fellegek, úgy észrevesszük szindus szivárványnak az ég peremén való feltűnését, úgy az éj borúlátót egy mesés hajnalpir váltja fel, úgy felhangzik az örömének a szívek mélyéből, mely felhat az égig : Jer örvendjünk keresztyének, jer énekeljünk vígan. Evangélikusok! énekeljetek! Gyüjtsünk előfizetőket és adakozzunk a „HARANGSZÓ“ fenntartására. senyvedhet a börtön nyitkos szemetjén. Aki meg ellenszegül, az halál fia! Katonák ! Teljesítsétek a parancsot I A fehér nép rémülten tódult kifelé. A férfiak fogcsikorgatva, de némán indultak ki a templomból. Tudták, hogy a hatalom ellen mitsem tehetnek s a zsoldos német katonák előtt hasztalan keresnék az igazukat. Nem igen volt abban az időben igaza talán még a nagy urnák sem, nemhogy a jobbágyi soron levő népnek igaza lett volna. A nép el is távozott, ha morogva is. De amint az uccára kiérve, ott is láttak néhány katonát, már sietve mentek haza. Csak néhányan maradtak ott s várták a történendőket A templom egy-kettőre üres lett. Bartos a szószékről könnytelt szemekkel, némán nézte a kivonulókat s lélekben minden egyes hívétől elbúcsúzott, mert úgyis tudta, hogy őt már többé úgysem látják. Fájdalmas tekintetét végighozdozta a néma, üres padokon s szemeit elborította a könny. A plébános újból felkiáltott hozzá. — No, jössz már, vagy lepiszkáltassa- lak ? Gyere csak, te porszem 1 Te mersz szembeszállani a föld összes jezsuitáival? Elég lesz azokból neked egynéhány isi Majd ellátják azok a te dolgodat alaposan! A wittenbergi fülemile és énekes társai. „Poétákat keresünk mindenfelé“ írja Luther Spalatinnak, ahogy elérkezettnek látta az időt, hogy az 1 evangélikus istentiszteletet és a ! gyülekezeti éneklést kiépítse. És aki keres, talál. Egyszercsak váratlanul mindenfelé megszólaltak a poéták. Konstanztól—Rostockig, Königsbergtől—Strassburgig csattog bele a fülemile dalába a pacsirták, pintyőkék és a rigók éneke. ! Isten dicsőségére! Königsbergben mindjárt ketten ! énekelnek Speratus és Gramann. Mindketten délről származnak: Speratus sváb, Gramann bajor. ' Speratus Bécsben 1522-ben evan- géliomi szellemben prédikál, Olmiitz- ben hitéért börtönt szenved s innét ajándékozta meg hittestvéreit egyik legszebb énekével: Eljött hozzánk az üdvösség. Miután 1523-ban megfordult Wittenbergában, 1524-ben Königsberg udvari prédikátora lett. 1551-ben mint evangélikus püspök halt el. Szöveg és dallam tekintetében rendkívül rokonlélek Lutherrel Gramann. A lipcsei vita alkalmából még dr. Ecknek Írnoka, de utána Luther rendíthetetlen hive, ki mint Albert porosz hercegnek barátja és tanácsadója hal el 1541-ben Königsbergben, ahol a lelkészi hivatalt viselte. Két gyönyörű ének őrzi emlékezetét. Bartos lejött. Ahogy azonban az Úr felkent szolgája elé ért, ez újból csak rája támadt s tett’eg is bántalmazta Bartost. Erre Bartost is elragadta indulatossága és önvédelmében egyet lökött a plébánoson, úgy hogy az menten hányát vágódott. A feszület kirepült a kezéből. A füstölő az oltárra zuhant. Ott ketté vált. A parázs szerte oszlott az oltár térítőjén. S a következő pillanatban már az egész oltár lángolt, mint egy hatalmas fáklya. A katonák és a plébános rémülten menekültek a templomból. Ajtaját maguk után becsapták. A zárban lévő kulcsot elfordították, majd zsebre vágták. Odabent meg ezalatt lángba borult minden. A száraz padok egy pillanat alatt ropogva égtek. Az ablaküvegek ezer darabra pattanva csörömpölve hullottak a földre s fekete füstfellegek gomolyogtak ki a tátongó ablaküregeken át a szabadba. A tanító a toronyba menekült. A nagy harang kötelét meghúzta. Búsan, panaszosan jajdult fel a harang szava ----------A falu apraja, nagyja visszaszállinkózott az égő templomhoz. Oltáshoz akartak fogni. De nem volt szabadi — Az eretnekek temploma hadd égjen 1 Úgyis szentségtelen az! Vasra vele, aki
