Harangszó, 1924
1924-05-04 / 19. szám
148 HARANŰSZÖ. 1924. május 4. amikor miszticizmus, észtéticizmus, okkoltizmus homályosítja el ismét az elméket. Kant bölcseletének másik vallási jelentőségű eredménye, hogy az ember érzéki és természetfeletti mivoltát egymástól élesen megkülömböz- tette. És amikor ebből azt a gyakorlati (erkölcsi) tanúságot vonja le, hogy »sohasem szabad valamely embert pusztán eszköznek tekinteni, hanem mindig olyan lénynek, akinek önmagában is meg van a célja«, akkor ebben a szociális gondolkodás és szociális cselekvés alapelvére mutat rá. E gondolatból csírázott ki a múlt századok erkölcsi haladásának egész sereg eredménye : a polgárság egyen- jogusítása, a jobbágyság felszabadítása, a rabszolgaság eltörlése, a nőmozgalom, a gyermekvédelem, és e gondolatnak kell vezérelni a jelen idők szociális mozgalmait is, ha üdvös eredményeket akar elérni. És ha az évforduló körüli vasárnapokon bizonyára Németország számos lelkésze választotta ezt a gondolatot elmélkedéseinek alapjául, kétségtelen, hogy igaz keresztyén prédikációval szolgáltak evvel hallgatóiknak. Kant azonban az igazi vallásosságnak még egy alapelvét ismerte fel: az istenfélő alázatosságot Kant számára nem csak >a feje felett lévő csillagos ég és a bensőjében rejtőző erkölcsi törvény« volt — emlékezetes szavai szerint — a legmélyebb bámulat és alázatosság mindig megújuló forrása, hanem avval is mindig tisztában volt, hogy az emberi élet döntő kérdései semmiféle tudományos okfejtéssel meg nem oldhatók. Kritikai bölcseletének főeredménye épen azoknak az áthághatatlan korlátoknak a megállapítása, amelyek az emberi ismeret elé tornyosulnak és evvel arról a szellemről tesz tanúságot amellyel a Teremtő világához közelednünk kell, ha nemcsak mindensé gének, hanem a lelkének is részeseivé akarunk lenni. Amint látjuk e napjainkig felül nem múlt nagy gondolkodó, egyéniségét tekintve, bensőségesen vallásos ember volt, amiről a következő kijelentése is tanúskodik: >Az összes könyvek melyeket olvastam, nem nyújtották nekem azt a vigaszt, amelyet a biblia következő szavaiban találtam fel: S ha a halál árnyékának a völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert Te velem vagy", (23. Zolt.) Viator. Legyetek tökéletesek. Érdekes emberek az amerikaiak. Mindenben a legnagyobbat, a legtöbbet, a legjobbat akarják. Valameny- nyien örülnek, ha Amerikában van a legnagyobb vízesés, legmagasabb ház, a leggyorsabb vonat, a leghíresebb ökölvívó, a legtöbb autó, a legzamatosabb gyümölcs. Elsők akarnak lenni mindenütt. Ez az életerő, életakarat és életöröm. Ne érjük be azzal, hogy van valamink, ez is, meg amaz is. Van templomunk, gyülekezetünk, Harangszónk, Gyámintézetünk, Luther-Naptárunk stb. Nem elég, hogy van. Iparkodjunk, hogy amink van, az elsőrendű dolog legyen. Azt akarom, hogy gyülekezetem, egyházam, újságom, egyesületem elsőrendű legyen. Ha másodrendű dolgokkal beérem, magam is csak másodrendű ember maradok. Azt szeretném, ha olyan emberek között élnék, akik a meglevőt nem lecsepülik és elsilányít- ják, hanem fejlesztik s a fejlődésnek örülnek. A sajtót fenntartani az egyház számára annyit jelent, mint önmagát fenntartani, annyit jelent, mint tért hódítani és kiterjeszkedni. A sajtó múltjából. Luther röpiratai, Melanchton levelei mint az újságírás előfutárai; Ráth Mátyás ev. leik., az első magyar újságíró és szerkesztő. A sajtónappal kapcsolatban, meg kell emlékeznünk azokról a rendkívüli szolgálatokról, melyeket a sajtó keletkezése, kialakulása, fejlődése körül a reformáció, közelebbről a magyar sajtót illetőleg, magyar evangélikus anyaszentegyházunk végzett. A sajtó legrégibb és legkezdetlegesebb megjelenési formája Julius Caesar korába nyúlik vissza. A rómaiak Acta diurna-\a a szenátusi tárgyalások és népgyülések rövid jegy zókönyveinek rendszeres nyilvánosságra hozásából állott s a mai hivatalos lap helyét pótolta. Ilyen hivatalos közlések Krisztus után 7—800 évvel valószínűleg Elö-Ázsia és Egyptom magas kultúrájú országaiban is lehettek. Egy müncheni történetíró, Felix Stieve előadása szerint a középkorban a komédiások és a színjátszók tulajdonképen vándorujság írók voltak. A 16. század közepéig népdalok adják a sajtótermékek zömét. A könyvnyomtatás feltalálásával (1450) az újságírás kiinduló pontjának a röpiratokat kell tekintenünk. Tudjuk, hogy Luther 95 tétele kinyomatva, röpirat alakjában terjedt el egész Németországban. A röpiratoknál még erősebben hatott már most az újság kialakulására, fejlődésére: az ú. n. levél. A reformáció korában különösen Melanchton Fülöp folytatott széleskörű, zsurnalisztikái jellegű levelezést. A legtöbb nyomdai termék Wittenbergben látott napvilágot s ezeket a sajtótermékeket kell az újságok előfutárainak tekintenünk. A legelső újság Olaszországban jelent meg. A velencei köztársaság II. Szolimán ellen hadat viselvén 1536*ban, Velencében a római események után sóvárgó nép kíváncsiságát írott s a tanácsházban kiosztott ujságlevelekkel igyekezett kielégíteni. Az első nyomtatott újság 1612- ben jelent meg Németországban »Aviso Relation, oder Zeitung, was sicht begeben« cím alatt. 1615-ben látott napvilágot a Frankfurter Journál, mely már rendesen megjelent és a mai napig fennáll. Magyarországon az első rendes hírlap, újság latin nyelven »Mercu- rius Veridicus ex Hungária« címen 1705-ben jelent meg s Eszterházy Antal tábornagy szerkesztette s adta ki Bél Mátyás szerkesztésében és kiadásában szintén latinul indult meg a második rendes hazai hirlap (1721) »Nova Posoniensia« címmel. Éz azonban már a következő évben, mint hogy a jezsuiták kezébe került, megszűnt. Az első magyar nyelvit újság 1780 január 1-én Magyar Hírmondó címen Pozsonyban jelent meg. Ráth Mátyás, a későbbi győri ev. lelkész volt a lap megalapítója és első szerkesztője. Hetenként kétszer, kis 8 adrét alakban látott napvilágot. Évi előfizetési ára helyben 3 frt, vidéken 4 írt volt. Előfizetőinek száma 1780 ban 318, 1784-ben 200 volt. Az első 3 évfolyamból 3 példány Madridba, 5 Franciaországba s több a hollandi egyetemekre járt. Rálh 1782 ik óv végén győri ev. lelkésznek választatván, a szerkesztést barcafalvi Szabó Dávidnak adta át. Ráth Mátyásnak, az ev. lelkésznek érdeme — Írja róla Sz. I. — hogy a magyar irodalom újraéledésének, a nemzeti érzület újabb nyilvánulásának kezdetén felrázta a magyart letargikus álmából és mintegy fülébe dörgé : ébredj különben meghalsz! Akinek füle vagyon a hallásra, hallja 1
