Harangszó, 1924
1924-04-06 / 15. szám
114 RARANQSZÖ. 1924. április 6. ML A Krisztus életére épült hitsorsosi szeretetbe vetett reménységgel a dunántúli egyházker. evangélomi gyámintézet Elnöksége. „A társadalom széles köreiben — írja a német John 1922-ben — még akár tudatosan, akár öntudatlanul él a keresztyénség. Minden darwini és materiálisztikus műveltség ellenére a keresztyénség erkölcse maradt életünk egyedül uralkodó nagy hatalma. Társadalmunk még nincs kiforgatva keresztyéni mivoltából... Még minden megmenthető, de annyi bizonyos: nem műveltségünk fog minket megmenteni, hanem egyedül az evangéliom. ’ Az eisenachi evangélikus világkonferenciáról. Irta: Dr. Proliié Károly egyetemi tanár. IV. A nap egész általános rajza mellett álljon itt még néhány részletvonás, mely, azt hiszem, szintén nem less teljesen érdektelen. A már említett vasárnapi megnyitó istentiszteleten kívül még ked den és csütörtökön délelőtt és pénteken délután tartott a konferencia istentiszteletet, az utolsó volt az ünnepi záró istentisztelet. A SzentgyOrgy- templom mindegyik alkalommal megtelt az áhitatos hivők seregével, — jele annak, hogy maguk az eise- nachiak is milyen élénk érdeklődést tanúsítottak a konferencia iránt. De nem is egyhamar esik meg az, ami Van Isten. Irta: Schlitt Gyula. Nagyot ütött öklével Kemény János uram a rozoga kocsmaasztalra, csak úgy táncoltak rajt a boros poharak; nyomatékot akar ezzel adni szavának s egyszersmind a vendégek figyelmét hívja fel bölcs, felvilágosult szavaira: Távoli földeknek tiportam én már a sarát, az életiskolájának nincs oly zeg-zuga, melyet én végig nem jártam volna, higyjétek el, én tudom, hogy mit tudok, sok tudomány szorult belém már világéletemben, higyjétek el, hiába is logyog nekem az a pap erről, avagy arról, holmi isteni világkormányzásról, láttam én már mindent, beszélhet nekem Istenről, én tudom, csak a természet uralkodik, a természet. Itt megállt beszédében. A két tenyérre támasztott, nekiveresedett fejek szájtátva bámulják az okos embert, csak úgy nyelik bölcs megállapításait. Hon- nét is szedi azt a rengeteg tudományt? Kemény uram mélyre húzott szemöldökkel végignéz a társaságon, széjjelsimitja bajuszát s nagyképűen folytatja: Isten ? Mese. Gyereknek való mese. Isten? Itt felnevet, legyint egyet kezével, akkor Eisenachban történt, hogy ugyanabban a templomban ugyanarról a sióssékről négyszer egymás után mindig más és más nemzet ha és mégis ugyanazon nyelven ésjugyan- abban a szellemben hirdette az igét. Az amerikai után következett kedden dr. Raffay püspök, a mi emberünk*), csütörtökön írbe rigai püspök, pénteken dr. Traub stuttgarti prelátus. A többi napokon a diakonisszaintézet házi kápolnájában voltak írás- magyarázattal kapcsolatos kOnyOrgé- sek a konferencia tagjai számára, minthogy az Összes főülések is imádsággal kezdődtek és végződtek. A világkonferenciával kapcsolatosan gazdag bibliakiállítás is volt, melyben külOn igen érdekes csoportot alkottak a képes bibliák. A bibliakiállítás arról akart szemléltető oktatást adni, hogy a részenként már több mint 500 nyelvre lefordított biblia csakugyan az emberiség könyve. Itt említem meg azt is, hogy az eisenachi konferencia alkalmával jutott kOztudomásra az az Örvendetes tény, hogy amint a biblia a legelterjedtebb kOnyv, úgy Luther Márton »Erős vár a mi Istenünk« kezdetű éneke a legelterjedtebb ének a vilá *) Egyházunk meghívott képviselőin kívül jelen voltak a konferencián Raffay püspök neje (a konferenciatagok nejei is szép számmal jelentek meg Eisenachban s ezek külön értekezletet is tartottak a női hivatással kapcsolatos egyházi ügyekről), továbbá dr. Szelényi Aladár egyet, főjegyző, Kuthi Dezső egyet, előadó mint Raffay püspök titkára és Farkas Géza debreceni lelkész, ki épen Németországban volt bel- missziói tanulmányúton. mintha valóban ő volna a világ legfüggetlenebb embere, akinek minden sikerül, amit csak akar. Nem kértem én — szól tovább — Istentől soha semmit; mégis gyarapodtam, van feleségem, kis fiam, van házam, akárki láthatja a szomszéd faluban, van mindenem, előmunkás vagyok a bányában jó fizetéssel s nem az Isten ségitett hozzá, a munkám, itt az a két kéz, ha ezek nem dolgoztak volna, nem is lenne semmim. A társaság szinte belesápadt az istentelen szavak súlya alatt. Hej urambátyám — merészkedik egy valaki mégis közbeszólni — vigyázzon kend I nem múlt még le a napja, meg megverheti kendet az Isten. Engem? — Olyam hangon mondta ezt Kemény János, mintha legalább is a becsületét akarták volna elvenni. Oh te jámbor te; ha az az Isten verni tudna, megvert volna az már engem régen. E pohár bort sem veheti el tőlem, ha én megakarom inni 8 ezzel a felkapott pohár kiesik kezéből s ezer felé repül szét a padlón. A társaság, mintha a villám futott volna rajta végig, megkövültén ül s mereven nézi az elfehéredett Keményt; úgy állt ott, mint egy sóbálvány, iszonyú ütést mért bense- jere ez a rideg üvegcsörrenés. Küzd magában. Valami meghatározhatatlan sejtelem gon. Ez az ének immár 139 nyelven sengi az evangéliomi hit világmeggyőző hatalmát. Egy drezdai cég, mely azon fáradozik, hogy a modern mozi színészetet a vallás szolgálatába állítsa, az eisenachi konferencia alkalmát arra használta fel. hogy egy, Luther életének főjeleneteit ábrázoló filmszalagot szélesebb kórben mutasson be. Természetes, hogy egy ilyen, komolyabb hozzáértéssel készült Lutherfilm nincs jó hatás nélkül. Hiszen alig van ember, aki valamelyest meg- illetődést ne érezne, ha valami élénken emlékezteti a nagy hithős életének kimagasló mozzanataira. Mindamellett őszintén meg kell vallanom, hogy Luther életének ilyetén színre, sőt moziba vitelében nem tudom kedvemet találni. Hogy jut az a színész aki legközelebb talán valami gonosztevőnek a szerepében lép föl vagy egyébként méltatlan ember ahhoz, hogy a nagy reformátor szerepét játsza előttünk s eljátsza még azt is, ami az Istennel tusakodó lélek legbensőbb és legszentebb dolga, az imádkozást ? Nem is szólva egyéb viszásságokról, melyek ilyesmihez mindig hozzátapadnak. A vallásos tisztelet és kegyelet tárgyai nem valók a színpadra és a moziba. Ami evangélikus egybázegyete- münk képviselőinek a részvételét illeti, már említettem, hogy a második nyilvános istentiszteleten Raffay püspök prédikált. Hogy erre felkérték, elsősorban egyházunk számára volt megtiszteltetés; ő viszont becsületet keltette rettegés, a történtek felett érzett szégyen 8 mindezeket átgázoló dac kavarognak lelkében. Semmi — tör elő szájából a szó, mint a koporsóból — semmi, kiesett a kezembből, összetört, vége, ez az egész ... véletlen — semmi... Hangja felrázta némikép dermedtségéből, önbizalma visszatért s ismét a dölyf, a dac uralkodik egész lényén. Felkacag, mint egy őrült s önátokként tör ki belőle: Ti bolondok, csak nem hiszitek, hogy én megijedtem ? E pillanatban bevágódik az ajtó, egy feldúlt arcú férfi esik be rajta s távoli félrevert harangok rémes kongása közt odakiáltja: .Bátyám, jöjj haza! éig a házad, lángokban egész vagyonod“. Az istenítélet szélvésze gyanánt süvített át az ivószobán a rémhír, rohant mindenki, mintha bűnrészes lenne az ítélet létrehívásában. Kemény valahogy kitárnolygott az ajtón az éjszakába. Nem lát senkit; talán nem is igaz ? Talán csak tréfa ? Felemeli nehéz fejét, talán az Istent keresi ? Szemben vele az égalja tüzvörös, mintha ezer és ezer kígyó vergődne fuldokolva egy vértengerben. Megtántorodik s egy szó szorul fel kebléből : Istenem; fejét két keze közé szorítja s megindul, mintha boldogsága rohanna
