Harangszó, 1924
1924-03-30 / 14. szám
1924. március 36. 106 HARANŰSfcö. nem „csak kenyérrel“ él az ember, hanem igével is, s hogy szüntelen kell dolgoznia az egészséges embernek, mint Isten munkatársának. Egyházunknak nagyobb áldozat- készséget és energiát kell kifejtenie a társas községi viszony ok átalakításában s a szociális üajok és szenvedések enyhítésében. Nem a lélek- és életnélküli mechánikus munka folyoságára, hanem a hegyi beszédre és Jézus hasonlataira kell utalnunk a mi munkásainkat és azok kény éradóit, ami mindenesetre mindkét részről nagy önfeláldozással és önmegtagadással jár. A keresztyén emberiség benső üdvtörténete azt igazolja, hogy azok az igazi megváltók és üdvözítők, akik fájdalommal szülik az élet nagy igazságait. Azok a „gyümölcsök“, amelyekről „megismerjék“ őket, a lélek békéje és öröme, a személyiség erkölcsi értékének tudata s az Istennel, mint a világakarattal való egység legyenek. Az emberek egymáshoz való viszonyából ki kell küszöbölnünk a hatalmaskodás vágyát és belé kell oltanunk a szolgáló, sőt az önfeláldozó szeretet előkelő jézusi ösztönét. Erre pedig legalkalmasabb a keresztyénség, mint az istenfiuság, tehát az Isten- és emberszeretet vallása, és pedig itt is az aktiv és agilis protestantizmus. Csak a vallás neveli istenfiává és igazi testvérré az embert. Jézus és Pál apostol, de Luther, Kálvin, Húsz és Cromwell is igazolja, hogy a keresztyén ember lényegéhez — és azt szívlelje meg a munkásság — az önfeláldozó szeretetben gazdag szabadság és nem a szolgalelküség tartozik. És szívelje meg a munkásság, hogy a keresztyénség nem . szükképen antikapitalista és anti- militarista, bár sok bajt és nyomorúságot okozott az emberiségnek a tőke és a katonaság uralma egyaránt. A keresztyénségnek, mint a béke vallásának birodalma a lelketlen mammoneken és rokonérzése a szegényekkel és elnyomótokkal még nem teszi feleslegessé a tőkét és a katonaságot, mert re- lativot visz abban s legjobb biztosítékát látja az egyéni és az állami élet- és vagyonbiztonságnak, és hatalmas óvószerét az elszegényedés és a kulturális hanyatlás ébredésének. Csak ethikai tartalommal kell mindkettőt megtöltenünk. A gazdasági és pénzügyi világot is a krisztusi szeretet lelke hassa át minden vonatkozásaiban. 'Vissza kell hódítanunk a munkásságot egyházunk, mint szeretet- közösség mellőzött és elhanyagolt szentélyeibe. Ez egyházunk egyik legfőbb beimissziói és evangelizáló jövendő életfeladata. Éhez azonban igen sok türelem, bölcsesség és józan fegyelem szükséges. _______ „ Élni a Krisztusnak, ez a komoly keresztyén ember óhaja. Azonban a Krisztusnak élni csak úgy lehet, ha előbb elhalunk e világnak. Ezen elhalás nyomán új isteni élet támad, melyben a régi ádámi természet e világ minden kívánságával együtt meg van feszítve.“ A kereszténység alkonya. Kayserling Hermát! gróf a világot járt filozófus önönmagával viaskodik és a nyugati kulíura alkonya divaios áramlatának érzésében, ezt az alko- nycdást a kereszténység napján is látja már. Csak semmi elhamarko- dás I Csak semmi kishitűség I Az izgalmas sietségtől elboruló szem nem látja, hogy a nap elé felhő vonult és a felhő, amint jött, el is húzódik; nem alkony az, csak látni nem tudás. Uj vallás utáni vágyódása apostoli utakra hajtja. Eljutott a buddhisták közé is. És a mély filozófiáju buddhizmus teológusai között is tartott előadást a kereszténység alkonyáról. Kétségkívül ragyogó előadása van. Azzal kezdte, hogy ismertette a kereszténység tanításait, történetét, szenvedéseit, diadalát Nagy figyelemmel hallgatták. Ámulattal, lelkesedéssel. Aztán áttért az alkonyra.: a kereszténység kiélte megát. — Itthon ma már rámutatunk erre az utszéli jelsióra. Ott a figyelem fokozódott. — Aztán folytatta : és most, amint megismerkedtem az önök vallásával, az örök megértéssel maga elé mosolygó istenség vallásával, Buddha hitével, ügy érzem, hogy effelé a vallás felé tekint vágyódással a fáradt nyugoti szem. — Hát ki ne örülne annak, ha ilyen hódolattal van a vallása iránt a messze idegenből jött előkelő apostol Buddha papjai mind megértéssel bólogattak és csendes szemmel fordultak a legidősebb felé, aki válaszolni fog a fáradt kereszténynek Magyar virtus. Irta: Ferenczy Qéza. Anya és íia beszélget. — Mi az ördögöt akarsz fiam, evvel az öldöklő katonaszerszámmal ? — Hát semmit se. — Talán nem ölöget vagdalkoztál kedvedre ilyesmivel huszárkorodban, mikor muszkákat döföltél, csapoltál meg vele! De hát honnan az ördögből cipelted ide ezt a kardot? — Hát csak úgy hoztam. — Az ördög vinné el a bolond eszedet. Majd utóbb még a csöndérekkel gyűlik meg az ember baja, ha megtudják, hogy ilyesmit tartogatunk a háznál. De szólj már, az Isten mozdítsa meg a nyelvedet, mit akarsz vele? Talán bajszos létedre háborúsdit akarsz játszani a hátulgombolós nadrágu gyerekekkel ? Mit akarsz ezzel az otromba nagy karddal? — Hát csak úgy szeretem markolászni. Hát már régóta nem volt ilyenféle a kezemben. Valami nagyon cifrát akarhatott erre mondani Mári néni; nekikészültében fölső ajkát hirtelenében annyira fölrántotta, hogy még az orra is meghőkölt bele; a homlokán meg keresztül-át izgő-mozgó ráncok szabdalták egymást, — de ijedtében nyelvére fagyott a mondókája, mert János fia, aki szemét lesütve úgy látszik már meg is feledkezett róla, hogy ketten vannak a szobában, hamarjában kikapta hüvelyéből a kardot. Csak akkor vetette föl meztelen kardjára ragadt szemét, mikor félreugró anyja sikolyát hallotta: — Megőrült... János majdnem kiejtette kezéből azt az átkos kardot. Csak most tért igazán magához mélázásából. Ennyire megrémisztetté ő akaratlanul szegény édesanyját! Ez a gyöngeszívü fehérnépség. Mikor a lihegő Mári néni megkönnyebbülten vette észre, hogy szegény János fia talán nálánál is jobban megrémült őmiatta (tehát mégis eszén van), visszanyerte harcias természetét. Ösztövér öreg teste ki- egyenesült, de mégse szóit semmit. „Nem érdemes evvel a gyermekkel zsörtölődni, mikor ilyen bolondforma kedvében van. Lepörög róla a szó, mint a lúd tolláról a viz“ — csitította magát. S már húzódott is kifelé. De azt mégse tudta megállni, hogy az ajtónyilásból fejcsóválva vissza ne bökjön valamit: — Ej, te János fiam, ostoba gyerekem 1 János magára maradt. Fölvette az asztalról a széles kardot, marokra fogta, megszorította amúgy magyarosan, megremegtette és cs?k vizsgálgatta. Végigsimi- totta két ujjával, — „De jó penge!“ — megpöngette bal hüvelyke körmivel, — „De jó acélhangja van!“ — majd nekihuzalko- dott és suhintott vele egyet oldalra. — „De jó esetje van!“ Avval lezökkent az ágy szélére, lába közé állítva fegyverét s föltekintett. Egy mélyet lélekzett, mint a borozgató, kinek különösképen jól esik az első néhány korty s pihen közben, hogy kifújja magát. Körül- jártatta szemét a szoba falán, a régi, füstös, talán ükapjától rajuk maradt képeken. Mind egy-egy hősünket vagy csatajeleneteket ábrázolt. Volt ott pár újrámás is: az aradi tizenhárom, 11. Rákóczi Ferenc, meg a szigetvári Zrínyi utolsó kirohanása. Ezen állapodott meg a tekintete. Föl is állt, hogy közelebbről lássa. Csak úgy szíta a szemét ez a kép. Egészen úgy beszélt, ahogy ő látott. Tűzben, füstben a belső várba szorult kis maradéknép. Férfi és nő vegyest. A tárt kapunak özönlő törökre egy ágyú (árva-maga) és mellette Zrínyi szoborszilárd alakja mered. Díszben a vezér. Fejében kócsagtollas kalap. Kezében
