Harangszó, 1923
1923-02-04 / 6. szám
42 HARANÖS2Ó. 1923. február 4. 1 gondolatban közösek vagyunk. így épül aranyhid Debrecen és Pannonhalma, Esztergom és Eperjes között; így következik be az építés munkája, a magyar nemzet egymást őrlő politikája helyett. — A keresztény magyar képes csak a magyar nemzeti kultúrát megvédeni. Ha megvédjük, meg tudunk állani, de ha nem, akkor összeomlik velünk együtt a nemzet, akkor mi sajnálatraméltó áldozatok leszünk, nem pedig vértanuk. Prohászka szavait a termet zsúfolásig megtöltő közönség hosszas, lelkes éljenzéssel fogadta. Raffay Sándor köszönetét mondott Prohász- kának az előadásért és bejelentette, hogy a liga ugyanezen a helyen két hét múlva újabb előadást tart, amelyen Ravasz László püspök fog beszélni a kereszténységről és az erkölcsről. Ev. anyaszentegyházunk és az egyházi fegyelem. A keresztyén egyház lényege és eredete szerint isteni, történeti kialakulása és tapasztalati valósága szerint pedig társadalmi intézmény, melynek rendeltetése egyrészt, hogy Isten országét a földön, az időben, az emberiség közepette képviselje, másrészt pedig, hogy ezt az országot terjessze ős ennek teljes megvalósulását a maga körében és a rendelkezésére álló eszközök segítségével előmozdítsa. Ha most már figyelembe vesszük az egyháznak jellegét és rendeltetését, akkor világos lesz előttünk, hogy az egyházat mindenképen megilleti a fegyelmezés joga és a fegyelmezés kötelessége. A fegyelmezés jogát megadja neki isteni eredete, mert hiszen kétségtelen, hogy ha emberi alakulásoknak is joguk van a saját körükben fegyelmet gyakorolni és rendet tartani, kétségtelen, hogy akkor ezt a jogot az isteni eredetű, tehát magasabb jellegű alakulástól sem lehet elvitatni. A fegyelmezés kötelességét viszont az a tény állapítja meg, hogy az egyház emberekből áll, emberekből, akik ha nem is gonoszok és megátalkodottak, de minden bizonnyal gyarlók és esendők s épen ennek folytán a fegyelmezésre nemcsak okot adnak, hanem arra rá is szorulnak. Amint a fegyelmezési jog és kötelesség megilleti a keresztyén egyházat általában, úgy megilleti az közelebbről és különösen az evangélikus egyházat is Hiszen ennek is az a célja, hogy tagjait Isten országának polgáraivá, Krisztus testének élő, öntudatos és valóságos tagjaivá nevelje, másrészt pedig tagadhatatlan, hogy ennek az egyháznak a tagjai is tökéletlen és bűnös emberek, akik rászorulnak az egyház nevelő és fegyelmező tevékenységére. Evangélikus egyházunk nevelői hivatásának és kötelezettségének mindenkor tudatában volt. Bizonysága ennek egész története és jelenkori élete is, amelyek tanúságot tesznek arról, hogy egyházunk a néki adott kegyelmi eszközök, t. i. az ige és a szociális mozgalma eltörpül a kereszténység mozgalma mellett. A kereszténység rendszere és ereje önmagában volt, öntudatára ébresztette az embert. Krisztus nem állt be spartakusnak, nem létesített szakszervezeteket, hanem felvilágosította az embert a sajátmaga végtelen értékéről; nem programmot adott, nem tanokat hirdetett, hanem önmagát, a krisztusi embert állította a világba. Igazuk van a szocialistáknak, a kereszténység nem szüntette meg a rabszolgaságot, hanem lehetetlenné tette azt az öntudat örök súlyával. Mi ezt a keresztény erjedést megértük az úgynevezett keresztény kurzusban, amely megmutatta azt, hogy nem lehet eltűrni azt, hogy pribékek lábbal tiporják a keresztény kultúrát — A magyar nemzet történelméből nem lehet kitörölni semmit sem, ami nemzeti volt, nem lehet kitörölni semmit sem, ami keresztény. A sze retet a haza iránt és a szeretet a kereszt iránt ugyanaz. A keresztény nemzeti kultúrának azzal kell súlyt adnunk, hogy virágzásra fakasz- szuk a belső lelkiséget. Önök, akik különböző felekezetek tagjai, össze kell hogy forrjanak a keresztény nemzeti érzésben. Jöjjön közelebb a magyar a magyarhoz, ezáltal Istenhez is közelebb jutunk. Lelkesít engem a magyar királyok emléke és ugyanakkor a protestánsokat is lelkesíti Debrecen és Zsolna. Egy gondolat hevít bennünket, ha Szent Istvánra és Rákóczira, ha Bethlenre vagy Bocskayra gondolunk és ebben a Herendi porcellánok. Irta: Porkoláb István. öreg, vaskosaras-ablakú házak Biedermeier hangulatú ebédlőiben, ahol örökké alkonyatot mutat a tejüveges szekrényen mélázó régi óra, brokát-függönyök szűrik meg a napsugarakat: terítenek még ozsonához damaszt szövésű, kávé-barna abrosit és raknak fel szordinós csengésű herendiporcellánokat. Édesszájú leányunokák tiszteletére, kiknek névnapja ünnep a háznál, szedeti elő a fehér- hajú, fekete-ruhás nagyanya menyasszonyi kelengyéje közül a legszebb ozsona-abroszt és hozzá az esküvői ajándékul kapott herendi csészéket, melyeknek hamvasra lehelt zománcáról a magyar égalj piros csillag- virágjai, kékló nefelejcsei, vörös rózsái, sokszínű tulipánjai virítanak sevresi finomsággal. Apró kanálkákkal evegetve, ezekből legédesebb a névnapi haboskávé, s a kék cakkos pápaimajolika tányérkákból legjobb a kedvenc mokka-torta vagy a ropogós apró sütemény. És a nagyanyák életepárjainak, a réveteg mosolyú, emlékező hangú nagyapáknak barnuSt szobáiban is megtalálni a herendi porcellánt. A falakról épp úgy levirítanak a herendi dísz-edények, mint aranyos képkereteikből a homlokon kettéválasztott hajú, gyöngßyel ékített hattyú-nyakú szépasszonyok és Mária Terézia dédelgetett, életvidám gárdistái. Azután szivarral is herendi tányérból kínálják a kedves vendéget. A szivar bizony manapság füizű, de a tányér többnyire remekmű. A története meg éppen érdekes. Míg a szivar elég, a kedves, halk-beszédű öreg urak elmondják a történetet, melyet az ereklyével együtt az apáiktól örököltek. — A megboldogult édesapám — hallottam egy ritka becses, csipkés- szélü, díszbeöltözöit betyárt ábrázoló herendi tányérról a szájhagyományt regélni — szolgabiró volt és évi hatvan forintokért szolgálta a rendi vármegyét Ö is tagja volt annak a talponálló bíróságnak (ma »rögtön- itélőnek« nevezik), amelyik halálra Ítélte és Herenden kivégeztette az j 1830-as évek rettegett haramiáját, Sobri Józsi társát: Milfajtot. A kivégzés őrömére Fischer, a herendi porcellános, akit a rabló kigombol- gatott néhányszor a markói ország- P utón, a taiponáilóbiróság tagjainak dísztányérakat égetett remekbe emlékül A művészi porcellán-munka közepén jellegzetes betyár-ruhában puskájára támaszkodva »méláz a haramja«, kinek a teljes neve, kivégzésének helye (Herend) és éve (1838) olvasható körirat gyanánt. Ezekből a tányérukból mindössze féltucatot ké-
