Harangszó, 1923
1923-12-16 / 51. szám
1923. december 16. HAKAN OSZO. 379 nek lelkében megmozdul az óhajtás a javasolt újítások életbeléptetésére, a gyülekezet vezetősége azt hiszem legcsekélyebb akadályt se gördít a megvalósulás útjába, sőt szíves készséggel é3 örömmel teljesíti a hívek óhaját. Sass János. Német testvéreinkért. Ziermann Lajos, a magyarhoni ev. egyetemes gyámintézet elnöke, a német nyomor enyhítésére körlevélben fordult a kerületi gyámintézeti elnökökhöz, hol lelkes szóval kéri őket: hassanak oda, hogy ki ki tehetsége szerint adjon egy-egy pénzt s tegye le sürgősen a gyámintézet oltárára, hogy azt elküldhessük a velünk testvéri viszonyban levő Gusztáv Adolf egyletnek, hogy az bölcs belátása szerint mindenekkel most is jót tehessen. Ugyanez alkalommal megkereste a püspöki kart, hogy a gyámintézet akcióját jóindulag támogassák. Képi Béla püspök a dunántúli es- peresi karhoz ez ügyben intézet levelében többek között a következőket írja: Felkérem Nagytiszteletüségedet: Közölje a vezetése alatt álló összes gyülekezetek lelkészeivel jelen leiratom számára való hivatkozással, hogy az egyetemes gyámintézet által a né met nyomor enyhítésére megindított mozgalom messzemenő erkölcsi és anyagi támogatására őket a magam részéről is felkérem s jó szívükbe és Mindjárt az első házba beléptem. Ha nem hitsorsos, az sem baj. Messze, a tanyákon nem gyűlölik a papot, akármilyen templomban is szolgálja az Urat. A konyhából ványadt, vérszegény fiatal asszony jött elém. Karján gyermek. Egy másik a szoknyájába csimpaszkodva, félénken pillogalolt ream. Az asszony is nézett, egy pillanatig idegenül, azután az örömnek alig észrevehető árnyalata suhant sápatag arcára. — Talán a tisztelendő urunk ? — kérdezte bizonytalanul. — Igen — feleltem. — Eljöttem megtudni, hogy és miként vannak. Az asszony a kezem után kapott. Alig tudtam elvonni ajkától. — Isten áldja meg a jó szándékát ! — rebegte. Tessékelt a szobába. Alacsony, félsötét hely felé vezetett. Földes-gerendás, különben nemes papi lelkületűkbe vetett bizo- dalommal várom, hogy minden dunántúli anya- és leánygyülekezet megteszi a szeretet kötelességének gyakorlásában a maga részét. Kérem továbbá : Csatolja eme közléshez saját kérelmét is s jelentés beérkezése s az adózó gyülekezetek adományainak nyilvántartásával bizbiztosítsa a megindított nemes akció sikerét. Vajha a jó Isten megihletné evangélikus népünk vezetőinek és tagjainak lelkét Vajha meglágyítaná a szíveket mások nyomorának könnypatakjával. Vajha mások megpróbáltatását új élet forrásává tenné számunkra, hogy tudnánk saját gondjaink és szükségeink fölé emelkedve másikra is gondolni és másokért is terheket hordozni. KORKÉPEK. Karcolatok a hétről. Egy budapesti emeleti főtárgyaló- teremben állami és társadalmi rend felforgatására irányuló bűncselekménnyel vádolt munkás ül a szuro- nyos fegyör mellett. A bíróság tanukat hallgat ki, hogy tisztán lásson: mit követett el a vádlott? Uj tanúként sovány fiatalember áll a bírák előtt. Elsősorban személyazonossági adatait kérdezi ki az elnök. — Neve? — Weisz Imre. elég tágas szobába. A mészfehér fal mellett festett puhafa ágyak, a középen nehéz fiókos asztal, körűié szahnaszékek. A nagy buboske- mence előtt bölcső. Az asszony beletette gyermekét. Üléssel kínált. Azután kiszaladt. Kis vártalva jött. És nyomába egymásután lépkedtek be sároscsizmás, istállószagu férfiak, nehéztestii, rongyosruhás asz- szonyok. Az egyik éppen a tészta- gyúrást hagyhatta félbe, vagy bízta a leányára; durva vászonköténye lisztes-kovászos volt. A kis szoba egészen megtelt. Fiatallal, öreggel vegyest. Körülállták, néztek. Az arcokon inegha- tódás, várás ült. — Az ajtó előtt egy sereg gyerek állt; kisebbek- nagyobbak, ők nem fértek be. Ostoros gyerekek. Egyik kezükben nehéz, zsíros kalap, másikban hosz- szu, négyökrös ostor. Körülhordoztam tekintetem. S A következő kérdések: hol született, hány éves s azután: — Vallása? — Izraelita — felel a sovány ifjú. A bíró az iratokba pillant. — Hiszen itt az van, hogy református. A sovány ifjú izgatott mozdulatot tesz a kezével. — Jaj, pardon, nagyságos elnök ur, tényleg református vagyok . . . Eltévesztettem... * A szerb megszállás alatt szenvedő Indiában egy német polgár elhatározta, hogy a trónörökös születése alkalmából díszes bölcsővel ajándékozza meg a szerb királyt. El is indult Belgrádba, ott azonban a konak előtt az őrség útját állotta. A király azonban, aki éppen az ablakban tartózkodott, kiváncsi lett, mit akarhat tőle az egyszerű ember, s egy szolgával maga elé vezettette. A király elé kerülve, a polgár szerencsekivá- natait fejezte ki, majd arra kérte az uralkodót, fogadja el tőle ajándékul a bölcsőt A király, akit ez a ügyelem kellemesen lepett meg, elfogadta az ajándékot, s megkérdezte a polgárt, mit kíván viszonzásul? A szókimondó atyaü így válaszolt: — Felség I A bölcsőt nem lehet aranynyal megüzetni. De ha szabad valamit kérnem, arra kérem felségedet, járjon közbe, hogy német polgártársaimat ne zaklassák többé. * A párisi sajtó a nagy külpolitikai ahogy rámszegződött ez a sok szomorú magyar arc, szemembe Tévedtek a megtöl’t fényű szemek — erőt vett rajtam az elfogódottság. Hirtelen nem tudtam szólni. Csak néztem őket, mint az elhagyott, nemgondozott testvért, aki rongyokban jön elénk hosszú idő múltán. S annak a szavára ad, akitől legelőször hall jó szót. Vagy akármilyen szót; csak hangot halljon a siket, bántó némaságban . . . Kis idő múlva jött szó az ajkamra. Éreztem, reszket a hangom, amint szólni kezdtem: — Eljöttem, kedves testvéreim, hogy megtudjam: élnek-e, halnak-e? Él-e még az Isten is a messze tanyákon — Valahogy így kezdtem szólni — azt tudom. De, mit mondtam, meddig beszéltem, nem tudom már határozottan. Egyszercsak felcsuk- lott a zokogás. Egy asszony elkez-