Harangszó, 1923
1923-12-16 / 51. szám
m HARANÖSZÖ. 1923. december 16. anyagias gondolkodás sivárságából ez eszmék magasságába fölemelkedni óhajtott. Ne feledjük, hogy a protestantizmus lélekboldogftó uralma majd akkor osztja áldásait az emberiségre, ha ez az anyagias világ Önmagától megundorodva összeomlik, amint Osz- szeomlott az a római császárok, a fényűző pápák és zsarnokoskodó királyok korában. Helyesen cselekszik tehát a protestáns vezetőség, ha igye kezik alkalmackodni a mai kor fiának lelki világához, de amellett el ne tévesszük szemünk elől, hogy a mi hivatásunk annak az eljövendő szebb, jobb kornak, az Isten országának előkészítése, amidőn az ember az anyagiasság és érzékiség (tobzódás és fényűzés) bilincseiből kibontakozva szabadon szárnyaló lélekkel képes lesz fölemelkedni a mennyei Atyához, amikor az ember a családi boldogságot, a hűséget, becsületet, lélek- nyugalmat, kötelességtudást, jellemszilárdságot többre tudja becsülni a világ minden aranyánál. Óvakodjunk tehát istentiszteletünkön olyan változtatásokat teljesíteni, abba olyan újításokat iktatni, amelyek a protestantizmus tiszta arculatára homályt vetnének. Alkalmam volt azonban némelyik gyülekezetünk istentiszteleténél olyan régen bevett szokást megfigyelni, a melyet az ő igénytelensége mellett is méltónak találok arra, hogy általánossá legyen: Egyik nagy templomunkban az ünnepi istentiszteleteken a főének előjátéka után az orgona az ő leghalkabb változatán eljátsza A Keresztelő beszéde Herádiáshoz és Heródeshez. Királynő te, gonosz s parázna nő ? Bűnt halmozó s rút ármányt terveid! Ki, hogy élvezhesd a tisztátlan kéjt, S hogy bűnös élted háboritlan éld, S hogy ne bántson feddő szava tovább, Előbbi uradat meggyilkolád. S most szíved szennyes vágya egyre hajt, Tetézed ujjal az előbbi bajt I Nem szűnt vétkezni, Istenhez nem tért, S, tovább szomjúzza a bűnt, kéjt s a vért. Óh tépd le az aranyat s a bíbort, Melyet bűntől fekély es tested hord. Nem illik hozzád e dísz, e kincs! Vesd le s fejedre szürke hamut hints! Napod legyen a sötét éjszaka, Melyen a friss, ártatlan vér szaga Vádlón kiált a borús éj felé, Hol is a te lelked még nem leié Meg az Istent! Menj, fuss innét tehát! Te pedig árnyék ember, gyenge báb, Ki magadat királynak nevezed, S kinek a gyermeknél is gyengébb kezed, Űzd el magadtól e tisztátlan nőt, Gyilkost, paráznát s ármányt tervezőt. Ne tűrd házadban, ne oszd meg ágyát, Ne öleld őt, ne teljesítsd vágyát! Bátyád nőjét nem, te nem bírhatod, Ne sértsd az isteni akaratot! Huszágh Gyula. a főének dallamát az ismétlések elhagyásával. A csendes hangok a hallgatóságot láthatólag meghatják; a dallam folyama nagy mértékben fokozza az éneklés vágyát, aminek kézzelfogható bizonysága az ének hatalmas felcsendülése, amikor azt a kántor kieresztett orgonával megkezdi Egy másik templomunkban a köz- buzgóságot nem kevéssé emeli az a szokás, hogy mikor a pap a szószéki beszédet követő ima után belekezd az úri ima elmondásába, megkondul az öreg harang a toronyban és érc- hangjával segíti az emberi szózatnak és csendes fohászkodásnak emelkedését az egek Urához. Aztán jótékony hatást gyakorolna a gyülekezet vallásos érzületére, sőt az egész községnek — tehát a másfclekezetbelieknek — lelki világára is az a szokás, hogy a tanuló ifjúság a vasárnapi isten- tisztelet előtt Ö3szegyülekezik az iskolában és onnan a harmadik harangszó zengése mellett a tanítóval, vagy tanítókkal együtt vonul a templomba. Talán nem csalódom abban a reményemben, hogy amely gyülekezet ezt a felvonulást rendes szokássá emeli s lassanként úgy tekinti, mint az istentiszteleteknek kiegészítő részét, ott idővel nemcsak az iskolák növendékei, hanem a már kimaradtak és fclserdüllek is szívesen csatlakoznak a sereghez, mely volt tanítóik vezérlete alatt a község vallásos érzületének megnyilvánulására hathatósan közreműködik. Fontolják meg ezeket ennek a lapnak mind amaz olvasói, akik elismerik. hogy a mai mélységes erkölcsi sülyedtségből semmi egyéb, egyedül az igazi vallásos érzület felvirágzása emeli majd ki az embert és akik ama szebb kornak elofutárjaiként már ma is szívvel lélekkel, szóval és példaadással igyekeznek a szíveket előkészíteni. Fontolják meg és helyeseknek, célszerűeknek találván ezeket a javaslatokat, ébresszenek egyhá/polgár- társaik körében azok iránt barátságos hangulatot. És ha a hívek többségéAlló toronyóra. Egy káplán levelesfiókjából. Elbeszélés. 2) Irta: Porkoláb István. in. (Utánnyomás tilos.) A múltkor temettem. Egy kis szórványban, messze, a Réti-pusztán. A hegyek között. Reggel indultunk s dél lett, mire odaértem. Este, mire haza. A kocsikerék tengelyig vágta a sarat. Falut nem értünk sehol; tanyákon vitt keresztül az utunk. A Má- tyusházi Fischer majorjánál megállították a kocsit. Egy őszbefehé- redett, görnyedtjárásu béresember lépett a kocsihoz. Levette a kalapját: — Tisztelendő ur, — mondotta kérő hangon — látogasson meg bennünk! Akármi kis időre. Messze a templom, régen hallottuk az Isten igéjét. Közülünk való papot meg, ki tudja, mikor láttunk . . . így mondta. És annyi szomorúság sirt le gondboronálta, cserzett arcáról, hogy nehezemre esett jó szó nélkül magára hagynom. De sietnem kellett temetni. Hanem megígértem: — Eljövök, testvérem, mihelyt tehetem. A többi majornál is ki jöttek elénk. A más vallásuak is. Alig akarták tovább ereszteni a kocsit. — De el tessék ám jönni! — ezt hallottam egész utón. És itthon is a kérő pillantások, szomorú hangok kísértek. Lehangoltak. Unatkozom és mennyi-mennyi tennivaló volna. Aztán a híveknek kellett figyelmeztetni, hogy látogassam meg őket! A szórványokat. Pedig kötelességem. Alig vártam, hogy mehessek. Hogy megfagyjon. Nem soká kellett várnom; hamarosan meggöbü- rödölt a sár — ahogy itt mondják. Este a vacsoránál a nagytiszte- letes nem szólt semmit. A hallgatás azt jelentette, hogy másnap nem lesz semmi különös teendőm. Ezt meg szokta mondani. Tehát mehetek. Reggel elindultam. Vállamon hátizsák, kezemben görcsös fütykös. Jó erős, hegyetmászni való. — Körülöttem erdő. Messzebb hegyek. Azokon túl a tanyák. Mindenütt későőszi szomorú siketnémaság. Tíz óra tájban értem el az első tanyát. Hegyek alatt, völgy ölében üldögélt. Nyolc-tíz cselédházból állt; a kéményekből füst bodorgott. A szalmával beszórt nagy, fagy göröngyös udvaron trágyás szekeret raktak a béresek. Komor, munkába- rokkant emberek. Ahogy megláttak, kalapot emeltek s vasvillára támaszkodva bámultak.
