Harangszó, 1923

1923-10-07 / 41. szám

298

HARANOSZÖ.

1923. október 7.

De csak úgy, ha meghallgatsz. Mert a muzsikádnak bele kell magát élnie a költő leikébe, aki ma, én úgy vé lem, hogy a legmélyebb magyar költő. Protestáns, a Dunántúlról való. mint te, ha nem is épen a te szép Novád- ról. Régi magyar nemes család, a melyik a magyar bíróság egyik legnemesebb tagját adta a magyarnak. Már ezért is közel áll hozzád. A költő katona is, generális. Jól hangold a húrjaidat már ezért is, te rokkant katona. Biblikus ember. Az ó- testamentomi öregek kőből faragott nagy súlyú hangján dalol. Szent idézetet meg nem olvastam nála, de idézetre való minden szava. Muzsikus ő is, ha nem fuj is pásztorsipon. Az anyácsai lombok közt rejtőző sip hangja fiatalon cseng, ha fiatal az érzés, ami lelkét adja a dalnak. Nem látod a madárt, nem tudod még a nevét sem, csak tőlem tudod, hogy öreg A daláról nem. Egyszer az ifjúi tűz lobog feléd, máskor az öreg évek megnyugvása búg a hangokon.

Menj végig az uccákon! Láttál már valaha ennyi fáradt embert és mégis nyugtalan futással mozogni rajtuk mint most? Ezek mind úgy vannak, mint te Maga elé mormog, a kezével legyint az egyik, értelmetlenül mosolyog befelé a másik és rázza a fejét hozzá. Alig látsz egyedül járd embert, aki, ha azt hiszi, hogy magában van, hangos vitát ne folytatna magával vagy valaki láthatatlan ismeretlen felé hadonász a kezével. És figyeld meg ezeknek az embereknek az éjszakáit! Magánosnak

Jézuska szállást csinál magának,

Irta: Szombath Ernő. 4)

Forgács kirántotta a karját s lökött egyet az asszonyon.

— Azért sem maradok 1 Kelletek a kutyának I Kivált ez a fattyú I Jobb is, ha elpusztul a szemem elől I

Az asszony kiegyenesedett Az anyai érzés fellázadt benne a hitvesi szeretet ellen. Szikrázd szemekkel mérte végig az urát.

— Neked fattyú az a gyerek? S azt akarod, hogy pusztuljon a szemed elől? Talán bizony azért is törted el a lábát, hogy elpusztuljon ? Te ember, nem félsz az Istentől?

Forgács megragadta az asszonyt. Megrázta s rekedten ordította:

— Azért hát 1 Vesszen meg 1 S te is vele! Ur Istenedet meg tartsd meg magadnak! Nekem nincs rá szükségem 1

S azzal nagyot taszított az asszovélt falaikba harsognak pokoli szavakat. Pokoli, átkozódó szöveget a bennük csengő-bongó muzsikához. És nincs, aki szavakat adjon nekik hozzá. Szót az érzéshez, mit mindannyian érzünk.

Azaz van 1

Csak nincs aki elvigye hozzájuk Ök meg nem ismerik az igéhez vezető utat.

Ha az a költő, aki kimeri és ki tudja fejezni szóval a mélységek érzését, amelyek a maga korának lelkében tátonganak, úgy az anyácsai mezőkön járd öreg katona a mi napjaink magyarjának, ami földünk puszta járó népének legnagyobb költője. Komoly mint a népe, nyájas mint az asszonya, mélyhutnoru, mint a mes- terje, bölcs mint az öreg papja, cseveg mint a patakja és soha nem fecseg.

Hát kell a szöveg a muzsikádhoz? Nem mondom el az egészet. Nézd Zoltán ez a ritmusa. Trallá-trará- trará-tatatta, hatszor. Feljegyezted ? Mo3t megmondom a refrénjét. A többit képzeld hozzá: »Nincs vágya,

célja, terve semmi. Csak menni, csak menni I«

A muzsikus biró leikéről valami súly lefoszlott, boldogan hajtotta félre a fejét, billegette ujjait, húzta a vonót, a láthatatlant. Jegyezgetett, javítgatott, dudolgatott, elmondta egyszer, kétszer, tízszer, elénekelte százszor a korálok hangján :

Nincs vágya, terve, célja semmi,

Csak menni, csak menni!

nyon, úgy hogy az odarogyott az ágyra.

Icuka már előbb felriadt a hangos beszédre, de ijedten lapult meg a dunyha alatt. Félt az apjától. De most, hogy az anyja odaesett az ágyára, nagyon megijedt s hangosan felsikol- tott. Átölelte az anyja nyakát. Oda- bujt a keblére s keserves sírásra fakadt.

Forgács valami szitkot morgott. Oda akart lépni az ágyhoz. De aztán mást gondolt. Megfordult, kivágta az ajtót s maga után hangosan becsapta. És elment.

Ment egyenesen jó barátjához, Molnár Petihez. De nem a lakásának tartott. Mert tudta, hogy azt úgy sem találja odahaza. Az ilyenkor a »Kék Golyós hoz címzett csapszékben szokott lenni Hát oda tartott ő is.

Molnár Peti fűtő volt a gyárban. De rossz hire volt ott. Részeges, veszekedő, összeférhetetlen természet

Aztán felugrott; »majd holnap hozom az egészet, de most megyek, mennem kell I Nincs vágya, terve, célja semmi. Csak menni, csak men ni!« Ennek már megkönnyebbült a fájdalma, ez már megtalálta a neki való szót. Ez sem fog többet átko- zódni magános main. Munka után ebbe a két kis sorba ismétli majd bele százszor, ezerszer azt a bánatot, ami a lelke mélyén tátong és mint a százszor ismételt imádság megnyugvást hoz ez a kis vers.

Befejezhetném, ha a költő igazi diadalma nem ezután következnék.

Harmadnap a társaság öreg papja azzal fogad:

— öcsém, tegnap az öreg Mehr Samu a szomszéd zsidóasztaltól nagyon érdeklődött, hogy eljössz-e még? — De épen itt jön az öreg.

— Bocsánatot kérek — mondta csendesen, szemérmeíesen — egy kicsit korábban jöttem. Nem akarom, hogy a többiek kinevessenek az asztalunknál. Legyen olyan szíves, diktálja be a noteszomba azt a: Nincs semmi terve, vágya, csak menni erre- arra. A lányaira otthon kéidik, hogy mitől vagyok olyan vidámlelkü. Morogtam otthon, morogtam az uccán, éjjel dühö3 szavakat ismételgettem, magam sem vettem észre, csak beszóltak hozzám, hogy mit indulatos- kodom még éjnek idején is. És most magam elé dúdolom otthon, az uc- cán, éjjef az ágyamban, nekem már így is szép, úgy rám illik: nincs semmi terve, vágya, csak menni erre- arra. Tudtam, hogy nem így van, de

volt. Minden keresetét elitta. No, meg elkártyázta. De magára nem adott semmit. A ruhát, amit egyszer magára vett, addig hordta, míg az leszakadt róla. Azon szurkosán, mocskosán járt kelt, ahogy a gépházból kilépett Munkástársai kerülték. Mert minden rosszra képesnek tartották. Hát a barátságát sem kereste senki. Egyedül Forgács volt az, akit mindig vele láttak. Csodálkoztak is eleinte eleget az emberek. Mert Forgácsot rendes, jóravaló embernek ismerték. De aztán megszokták, hogy mindig vele lássák S amióta jóbarátságba keveredett Molnárral, sok furcsa dolgot meséltek ő róla is.

Molnár csakugyan a csapszékben volt. Ott ült harmadmagával egy kerékasztalnál s kártyáztak. Előttük egy üveg bor állott Amint Molnár meglátta Forgácsot, örömmel ugrott fel.

— No, csakhogy eljöttél már egyszer pajtikára 1 Gyere, ülj ide mellém.