Harangszó, 1923
1923-08-19 / 34. szám
1923. augusztus 19 HARANCISZO. 259 márnémeti állomáson. Visszafelé már magam jöttem nagy kerülővel. Koritsánszky a fronton maradt. Püspökladány tájékán debreceniek szálltak be. A szomszédos fülkéből átjött az üdvözlésükre egy fiatal kapitány a debreceni honvédhuszároktól. A nevét kiírhatom, Pálffynak hívták. Ugyan él-e még? Majd kitudakolja ezt Parkas Győző nagytiszteletü úr. Ennek is csendes volt a szava, de nem szomorú. A dunántúli luteránusok fűiében, sokéban cseng még a lovászpatonai Bognár Endre meleg halk hangja Ilyenen beszélt a kapitány. Nem hozzám beszélt, én nem ismertem. Csak foszlányokat kaptam el a beszédjéből. — Ott kint csak egy igazi nagy veszedelem van: az unalom. A tiszteknek megmondtam, hogy akit svad- ronyomban még egyszer hazárdjátékon és dorbézoláson érek, azt meg csapatom, ha mindjárt tiszt is. Aztán beszélt a »kedves jó apátiájáról. Dunántúli fülnek ez is szokatlan. Itt édesapámat ismerünk. — .. .aztán összejön a svadrony, zsoltárt énekelünk..Ének után letelepednek a legények gyöpre és ha hozzáértőbb ember nem akad, akkor én olvasok nekik a szentírásból, meg is magyarázom már úgy, ahogy tudom. Valamelyest kedves jó anyámról ragadt rám. Ha a szolgálatból el is lopkodják magukat, de az isten- tiszteletről még nem maradt el egy is. Mindegy az: kálvinista, lutránus, gö.jó Istenem, minő hasonlatosság!... Ölébe kapja Baloghné a kis új Rozikát, csókolja arcát, ruháját. Aztán asztalhoz ülteti. — Ülj ide csüppem 1 Jó, meleg tejet hozok . . . Üljön ide az asztalhoz bátyám is, kendnek is hozok egy kÍ3 meleg ételt . . . — Köszönöm, hugomasszony a jóságát, de rólam ne gondoskodjék. Nincs érdemem reá. — Hogyne volna I Híven teljesítette teljes életében az Isten parancsolatját s az Istent szolgálta, én pedig csak azt adom, amit nekünk is az Isten adott. Ne úgy vegye, mint alamizsnát, hanem mint Isten ajándékát. Szerintem ember adta alamizsna nincsen, mert mindenünket, mink van, Isten kegyelméből bírjuk. S kötelességünk abból azoknak átadni, akik szűkölködnek. — Jaj, de szép a húgom asszony beszéde! . . . s még szebb a jósárög vagy pápista, még a zsidaja is ott énekli velünk a Tebenned bíztunk eleitől fogva. Az én svadronyomban kártyás ember, részeges ember nincs. Boldog ember az, akit jó ember közelébe vezet az Úr. — A kadét Pista egyszer próbált rezonérozni, hogy Krisztus Urunk is ott volt a kánai mennyegzőn. Elővette az evangyeliumot. Rámolvasta. Adtam én neki I Megszentelte az Úr a bort. Meg is isszuk. Jókedvvel, vidáman. Kölí az az okos embernek 1 De az csak nem volt kánai mennyegzó, amit Te itt kezdetben a delyatini kocsmában rendeztél. Ugyancsak ronda voltál akkor. Szerencséd, hogy láttam rajtad, hogy mennyire szégyeled magad. Veled kezdtem volna a kutyaláncot, de az apádnak is megirtam volna. Hátra arcl Indulj! — Tudjátok, néha így is kell írást magyarázni. És ez fog 1 A Pistán csak így fogott. De fogott. A debreceni állomáson egy fehérszakállas, szálas öreg úr boldog csendességben ölelte magához a harctérről hazatérő vitéz fiát. Mellette egy fiatal leány; nem tudom, nem asz- szony volt-e már. Nem lehetett ott az emberek előtt felismerni a szeretetteljes üdvözlésen, szerető testvér, hitves vagy mennyasszony volt-e A szatmári fiú él, de elesett. A debreceni, ha elesett is, él. Egyforma hős mindakettő. Emez Jézus lábaihoz ült, amannak talán nem volt, aki Jézushoz vezesse. Vájjon akadt-e azóta, aki Jézus szent nevében felemelte az elesettet? Vájjon gondol e gos szíve-lelke ... Ki volt az áldott jó lélek, aki ily szépre, jóra tanította, nevelte?! — Óh, hisz nem is vagyok olyan jó, mint kigyelmed gondolja 1 — tiltakozik Baloghné a jó lelkek szerénységével. — Különben csakugyan volt nekünk s most is meg van a jó, örökös, családi tanítónk, aki legtöbb napon, legfőkép az ily hosszú téli estéken tanít bennünket hűségesen. Fizetést nem is kíván érte, ellenben megjutalmaz a legnagyobb lelki gyönyörűséggel. Megvigasztal bánatunkban, keserűségünkben . . . No, várjon csak, tudom Istenem, ád az majd az estén gyógyírt a kigyelmed nagy bánatára, fájdalmára is. Majd olvasok fel belőle fennhangon . . . Most pedig tessék falatozni! . . . Te is fogyaszd el, virágom, a bögre tejet. Ki megyek addig az apjukhoz, behívom. A magtárban dolgozik valaki a háborúnak ezekkel az áldozataival ? Akiknek a homlokán töviskorona takarja el a babért. i. h. Egyetlen keresztyén család sem nélkülözheti manapság a FI arangszót. Egykor és most. Tessedik Sámuelről, az európai- hirii nemzetgazdászról, Szarvas kitűnő ev. papjáról az elmúlt év folyamán hosszabb cikk keretében emlékeztünk meg a Harangszóban. Tessedik ama kiváltságos szellem- óriások közé tartozik, akik Istenadta tehetségükkel munkásságukkal hatalmas lökést adnak az emberi fejlődésnek és mérföldekkel viszik előbbre egyszerre az emberiséget a boldogulás utján igazi célja: a tökéletesedés felé. De egyszersmind egyike azoknak is, kit kortársai nem értenek meg, ki rendszerint meghaladja korát s így kellő méltánylásban, elismerésben nem részesül s csak a késő utókor hajtja meg előtte az elismerés babérágát. A szakirodalomban Tessediknek körülbelül 135 munkájáról tétetik említés. A munkák legnagyobb része azonban, sajnos, az idők folyamán elkallódott. Tessediknek egy időközben elkallódott munkája került újabban napfényre Szarvas nagyközség levéltárából. A munka tulajdonképen Szarvas egész nap. Néhány perc múlva együtt jön vissza Baloghné az urával. Ölébe veszi a kis árvaságot. — Nézd, édes apjuk, megjött a kis Rozikánk I — Az ám, hasonlít hozzá az arca ... a szeme ... de még a haja is! — szól a gazda fájó mosollyal. A jó Isten visszaküldte hozzánk! El se eresszük többé magunktól... Örökbe fogadjuk ... Úgy-e, kedves bátyám, oda adja nekünk? — Adom ... adom, ha kell!... Hogy is ne adnám! . . . A megboldogult édesanyja leányom volt, de ha élne, annál sem tudnám oly nyugodt szívvel hagyni, mint itt, a szeretet hajlékában . . . Aztán az apjának úgy sem kell. Hisz eddig sem kellett neki. Soha feléje sem nézett.
