Harangszó, 1923

1923-08-19 / 34. szám

258

HARANOSZÓ.

í 923. augusztus 19.

Ey. taníLónöképzö Szarvason.

Evangélikus egyházunknak elsőrangú érdeke vallásoslelkü evangélikus tanítónőket képezni. Nagy szüksége van vallésos és egyházias szellemben képzett hivatásos tanítónőkre és tanítókra.

Evangélikus tanítónőképzésünk fontos egyházi feladatát van hivatva szolgálni a szarvasi tanítónőképző, ha zánknak egyetlen ilyenfajta intézménye. Csak az a sajnálatos, hogy ezen intézménynek a fönnállásáról hazánk evangélikus lakossága még mostanáig is alig szerzett tudomást, bár a tanítónőképző már 1917 óta mőködik.

Az evangélikus szülők többnyire állami, vagy más vallásu tanítónőképzőkbe küldik leányaikat, noha ezen intézetekben, akármennyire tökéletesek legyenek is más szempontból, leányaink mindenesetre nélkülözik az evangélikus szellemű egyházias és vallásos nevelést és mint más fele- kezethez tartozó növendékek, többnyire jóval magasabb díjakat is fizetnek, mint az illető intézet feleke- zetéhez tartozó növendékek, avagy mintha az ország egyetlen evangélikus tanítónőképzőjébe iratkoznának be.

Nemcsak illő dolog, hanem egyházi kötelesség tehát, hogy ev. szülők leányaikat ne más felekezetű ta- nítónóképzőkben neveltessék, ahol közelről fenyeget az egyházunktól való elidegenítésnek veszélye, hanem a szarvasi ev. tanítónőképzőbe írassák be.

Rozika.

Egy kis majori leány története.

Irta: Cslte Károly.

(Folytatás.)

— Köszönöm a szívességét, ga- lambszívű hugomasszony, én rólam ne gondoskodjék. Minek ? ... Nincs nekem már semmire szükségem a világon, ép úgy, minthogy a világnak nincs már szüksége reám. Csak ezt a gyermeket tudjam még elhelyezni ott, ahol tulajdonkép eddig is helye lett volna: az apjánál. Aztán leszámoltam a világgal, mehetek aludni — örökre.

Baloghné a szekrényből rakosgatott ki apró ruhácskákat, a kis elköltözött Rozika ruháit. Szemrehányón fordult a keseredett szívű agghoz:

— De, bátyám uram, miket beszél?! ... Nem szabad olyanra még gondolni sémi Életünk s mindeHa ugyanis rövidesen nem gondoskodunk egyetlen tanítónőképzenk- nek evangélikus növendékekkel való benépesítéséről, el lehetünk készülve, hogy a kultuszminisztérium az egyház részéről tapasztalt érdeklődés és pártolás hiánya miatt az intézettől megvonja az eddig élvezett anyagi támogatást.

A szarvasi ev. tanítónőképzőben minden evangélikus növendék jóval olcsóbban tanulhat ki, mint bármely más felekezetű tanítónőképzőben.

A zsoltárénekes Pálffy.

A háború második esztendejében Debreczenből az északi frontra utaztunk. A hitelesség kedvéért idejegy- zem az utitársam nevét, nagy barátja a Harangszónak. Koritsánszky Ottó, kölesdi fiú, onnan alá Tolnából. A harmadik utitárs nevét is tudom, de nem irom ide. Az a frontról jött. Honvédhuszár tiszt. Ment haza Szat- márba. Halvány volt, gyérhaju és végtelenül szomorú. A semmit sem szépítő igaz emberek hangján beszélt. A szavához illő volt a szomorú hangja is.

— Hazaküldtek Az éa részemre a háború lezárult. Rettenetes. Rettenetesebb még a háborúnál is. A háború kitörésekor mustráltak ki a Ludovikából. Nem voltam utolsó diák. Örömmel vonultam a háborúba; ki tartással, komolyan vettem a szent ügyet, végeztem a rámbizottakat, jutalmat nem keresve másban, mint

nünk a jó Istené, csakis ő rendelkezhetik velünk.

— Tudom, hugomasszony, tudom. Istenfélő ember voltam teljes életemben, most is az vagyok. Nem is vesztem én el a saját életemet. Minek tenném? Anélkül is vége lesz annak is, mint mindennek. Lám tavaly elhunyt az asszony. Jót tett vele az Isten, hogy magához szólította. Nem kellett megérnie ezt a végső nagy nyomorúságot, bujdosást.

— Miféle bujdosást?! — kérdi az asszony csodálkozva s fésülni kezdi a kis leány bolygos, szőke haját.

— Egyszerű s rövid annak a

sora. Megvénhedtem: tehetetlen

vagyok már a mesterségben s egyéb munkában is. Vagyon nincs. Enélkül lakás sincs és kenyér sincs.

— De vannak még jó emberek.

— Jó emberek ?! ... Haj, gaabban, hogy nyugott lehessek: kötelességemet megtettem A svadronunkat leszállították a lóról. A lövészárokban is igyekeztem az maradni, aminek neveltek. Egyszer a szakaszommal elvoltam zárva az egész világtól. Tizennégy napig csak ment valahogy abban a magányban, csak azt vettem észre magainon, hogy a szükséges lelki táplálék hiányát — mert legényeimen kívül senkivel sem volt érintkezésem — mindig több és több cigarettával pótolom és a tizennegyedik napon a rumos pohár után nyúltam.

Mit untassalak benneteket a részletekkel. Két év után oda jutottam, hogy egyszer egy nap három skatulya hölgycigareltát szívtam el, a rumot pedig már üvegből ittam: Nem, mintha nem lett volna pohár, hanem a mohóság... kinyujtolt kezem ujjai már előre meggöibűitek, görcsös remegéssel nyúltak az üveg után És most nincs annyi erőm, hogy levegyem az ajkamról a rumos üveget, amíg egy csepp is van benne. Pedig mindig megfogadom, nem azt, hogy nem iszom többet, csak azt, hogy: csak egy kortyot I

És most készen vagyok 1 Hazaküldtek. Pedig szerettek. Egy párszor megkegyelmeztek. De most már magam is belátom. .. És még egy jótékony ellenséges golyó sem akadt, amelyik megváltson Szegény jó apám I Milyen voltam mikor eleresztett, most így áliok elébe.

Nem csalódott a fiatal tiszt. Szomorú viszontlátás volt az ott a szatlambom hugomasszony, jó emberek csak voltak talán valamikor, de hogy hova tűntek el, a jó Isten tudja csak?! Harminc évig dolgoztam a faluban, láttam el a falu apraját- nagyját vászonruhával. S mi a jutalmam érte ? . . . Ez a vándor koldusbot . . .

Baloghné szeméből könny szivárog. Megfésülte már a leánykát s csodálkozva nézi annak kicsi, kerek arcát. Öltözteti. Az elhunyt leánya egyik ruháját adja reá.

— Óh, hogy tud annyi szívtelenség elférni a világon! — mondja mély sajnálkozással. S meglepetve, megdöbbenve tekint a felöltöztetett szőke leánykára, amint előtte áll a kis Rozikája ruhájában. Halk sikoly röppen el ajkáról:

— Ni, az én kis Rozikám!

— Éppen az a neve, — mondja az agg nagyapa.

— A neve is az ? I . . . Oh, édes