Harangszó, 1923
1923-07-15 / 29. szám
226 HARANGSZÖ. 1923. július IS. isteni gondviselésnek az illető ország felett. A legnagyobb baj azonban az uraknál és udvaroknál, hogy a fejedelmet a maga nézetében udvari emberei és hízelgői megvesztegetik s ő elnézővé lesz. Mert nem embert sújt az, ha a fejedelem téved és esz- telenséget elkövet, hanem országnak és népeknek keli az ilyen esztalen- ségtői szenvedniük. Ez okból a fejedelem a maga hivatalnokaiban úgy bízzék és úgy engedje őket cselekedni, hogy a féket tartsa markában; ne bizakodjék el, ne aludjék, hanem nézzen utánok és járja be az országot és figyelje meg mindenütt, miképen kormányoznak és bíráskodnak, akkor személyesen meg fog győződni arról, hogy egy emberben sem lehet teljesen megbízni. Egyébként is pedig a fejedelem saját szívével mutassa a maga hatalmát s felsőségét s vegye pártfogásba alattvalóit az ö Ínségükben s úgy cselekedjék, mintha a saját Ínsége lenne, Mart úgy tett velünk Krisztus és ezek az igazi keresztyén szeretetművek. Mozaikdarabok. Irta: Immendingen Henrik. Rosegger tollára méltó téma. A brüxeni püspök nevezetes volt gyönyörűen megirt pásztorlevelenől. Némiképen hiú is volt azoknak esztétikai csiszoltságára. Ugyanez a csi- szoltság tette nevezetessé szentbeszédjeit. Rozika. Egy kis majori leány története. Irta: Csite Károly. (Folytatás.) Minden oly borús, szomorú, csak bent a szobában a kis, hófehér ravatalon nyugvó halott arca mosolyog most is, mint mikor Jézus megfogta a kezét. Azért mosolyoghat most is, mert Jézus vezeti a menyországban, bemutatja neki a többi angyalkáit... A szobában néma csend uralkodik. Baloghné kint rendezkedik a konyhában, majd a folyosón, mialatt egyre foly kiapadhatatlan könnye. Többen jönnek ma a majorba, kikisérik Rozikát az utolsó útjára, a falu kis temetőjébe. Az ajtóküszöb eló'tt gubbaszt a Tarka kutya. Ő is oly szomorú, mint mindenki a majorban. Csak a kis cirmos nem akar a nagy A hintermaiszi alpesi falu plébánosát pedig egy kanonikavizitáció idején azon érte, hogy együtt csúsztatta a parasztjaival a hegyről a fát. A plébánia berendezése is szegényes. A pásztorlevelek tekintetében sem tapasztalt kellő megértést. Megfenye gette a plébánost, hogy megrendsza- báíyozza. Az alpesi szikla nehezen adja ki magábói a kenyeret. Mogorvává teszi az embereket. És mikor a plébános mogorva alázattal vétte tudomásul a fenyegetést, a püspök elhatározta, hogy végre is hajtja a fenyegetést. Éjjel a Gyuri legény kopogtatott a plébánia ablakán. — Tisztelendő uram! Halódik az édesanyám. Jöjjön fel hozzá velem gyorsan szegényhez. A püspök, hogy haragját még jobban éreztesse a plébánossal, visszaparancsolta azt. — Majd magam megyek. — Nehéz út, Püspök úr. A püspök nekiindult a legénnyel. Annak elég volt, hogy egy tekintetet vessen rá, máris látta az első sziklafordulónál, hogy ezzel csak a kényelmesebb, órákig tartó kerülő utón juthat fel az alpesi tanyára Az öreg plébános is magához vette a halotti szentségeket és nekivágott a rövidebb sziklás útnak — A halál nem vár. A püspök már az ötödik pihenőnél tartott. Leült a kerékvető kőre és igen szép száruyalásu szavakkal vigasztalta a legényt. Aztán érdeklődött. szomorúságról tudni. Szőkéivé jön ki a konyhából, iramodik a szobaajtóhoz, észre veszi, hogy nincs kilincsre betéve, ép’ csak behajtva. Tarka azonban útját állja. Mintha azt mondaná neki: „Mit keresel ott bent? Azt sem tudod, hogy halott van a szobában?! Meghalt a mi kis aranyos pajtásnénk.“ Ámde Cirmos nem enged. Annál inkább be kell mennie a szobába, hogy megnézhesse Rozikát. Mert ö nem is hiszi, hogy meghalt volna. Hisz’ még reggel is mosolygott kis új ágyán fekve. Az útját álló Tarka orrához kap egyik első lábával. Tarka erre félre ugrik, így a Cirmos bejut a szobába. Nyomon követi Tarka is, hogy ellenőrizhesse a megbízhatatlan cicát. S no lám mit csinál a meggondolatlan cirmos! Nem felugrik a ravatal szélére s onnét nézi Rozika — Messze van-e még ? Igazán olyan rosszul van a te szerető édesanyád? Talán nem is kellene okvetlenül az éjjel felmenni ? Á fejük fölött megcsörrent a kő. — Nem; kell már Püspök úr Az öreg asszony köszönetét küldi, hogy Püspök úr személyesen akart felfáradni. Neked meg Gyuri fiam, ez áldását. Fájt neki, hogy nem tehette még egyszer az áldó kezét a fejedre, mielőtt az Úr magához szólította. Békében szállt el_ a lelke, mikor magához vette az Úr testét. Imádkozzunk érette A püspök is letérdelt és imádkozott a másik kettővei. — Csak eredj haza Gyuri fiam! Én csak hazakísérera a Püspök urat, aztán megint felnézek hozzátok. A püspök elbúcsúzott a fiútól és a plébánoshoz fordult: — Testvérem, bocsáss meg énnekem i Nehéz hivatás a papi. Kemény próbára keli tenni mindenkit, aki azt vallja magáról, hogy hivatást érez arra májában. * Egy dunántúli főpásztori utjárói hazatérve Ravasz püspök így szólt: »Örömmel iálom, hogy a paraszt« — vagy mint a Dunántúl mondja magát: »pdgdr« (äehoisem paraszt, még kevésbé földműves) — »a maga életmódjával, házatájával, szellemi nívójával, lelki berendezésével a letűnő félben volt magyar dzsentri helyébe nyomul előre.« Az ízléstelenség hiába gúnyolódik átlátszó szemfödéllel lebontott hófehér, mosolygó arcát. Diadalmasan néz le a tarkára: „Látod, hogy nincs igazad! Nem halt meg Rozika, csak alszik!“ Nagy örömében, puha kis fejecskéjét Rozika arcához dörzsöli. Megbotránkozva áll erre Tarka két lábra a ravatal mellett: leemeli onnét a cirmost s kikergeti a szobából. Délután megtelik a szoba gyászoló népekkel. Csodálkozva s mély szomorúsággal nézik a kis, mosolygó halottat. Kint a folyosón is sokan állanak. Együtt van az egész major népe. És a faluból is többen eljöttek a temetésre. Két órára megérkezik a pap és a tanító, a nagyobb iskolás gyermekekkel. Szívtépő zokogások között leszegezik a kis kék koporsót, kiviszik az udvarra.
