Harangszó, 1923

1923-07-01 / 27. szám

210

HARANQSZÖ.

1923. július 1.

mányi a világ szerint tekintve, ugyan nincs-e annak sokkal inkább szüksége jó iskolákra, tanult népre, mint az egyháznak? Már ez az egy ok is elégséges volna arra, hogy a legjobb iskolákat, mindkét félét, fiuknak és lányoknak, minden helyen felállítsuk (és nem beszüntessük Szerk.) t. >. hogy a világnak a maga világi rendje külső fenntartása végett mégis csak szüksége van derék ügyes férfiakra és anyákra.

Csakhogy az a baj, hogy se kedvünk, se komoly szándékunk nincs arra, hogy az ifjúságot neveljük, sem arra, hogy derék emberekkel segítsük és igazítsuk útba a világot. Az ördög sokkal inkább kedveli az otromba tuskókat és a hitvány embereket, csakhogy ne menjen jól az embereknek dolga itt a földön.

Nemde arany igazságok négyszáz év múltán is! Szivedbe markolnak-e én jő evangélikus keresztyén népem?!

A Magyar Protestáns írod, Társaság irodalmi estélye és közgyűlése.

Esztendők őta a szegénység és kénytelenség némaságra kárhoztatta a Magyar Protestáns Irodalmi Társaságot, melynek nemzeti kultúránk építésénél, különösen pedig protestáns népünk valláserkölcsi nevelésénél ki magasló hivatása van. Az irodalmi Társaság ref. és ev. egyházunk legkiválóbbjait egyesíti magában, minRozika.

Egy kis majori leány története.

Irta: Csite Károly.

(Folytatás.)

Az nap estén már kapott Rozika a titok-olajból s oly beteg lett tőle, hogy éjnek idején orvosért kellett a városba hajtatni.

— Micsoda szörnyű ostoba népek maguk!. .. még ilyen buta csalásnak is felülnek! — kiabált az orvos, amint megtudta a baj okát. Majd hogy meg nem verte Rozika szülőit.

— Ha pedig mégegyszer ide jön az a boszorkány, zárják be valami ólba s küldjenek értem. Majd megtanítjuk a tűzre valót! — utasította búcsúzóul a házbelieket.

Harmad nap csakugyan megjelent ismét a kuruzslónő a majorban:

— Úgy elfelejtettem valamit

denkor erőteljesen munkálkodott a hazafias érzés, nemkülönben a valláserkölcsi életirány megerősítésén. Még mindenkinek élénk emlékezetében lehet a Házi Kincstár sorozat, mely a mű veltek asztalát gazdagította értékes kiadványokkal, továbbá a Koszorú füzetek, melyek népünk lelki szükség létéit és a változó élet követeléseit tartva szem előtt, népünk ajtaján kopogtattak. Évekkel ezelőtt a Magyar Protestáns Irodalmi Társaság is több más hasonló intézményekkel együtt némaságra kényszerült. Magyarország szétdarabolása, a pretestántizmus szempontjából olyannyira fontos Erdély elvesztése, az eibirhatatlan nyomdai árak bilincsbeverték tevékenységhez é3 alkotó munkához szokott kezeit és a hallgatás fájdalmas lakatjával lezárták igazságot hirdető ajkait.

Osztatlan örömet ébresztett mindenfelé a Magyar Protestáns Irodalmi Társaság ujraébredése. Múlt szá munkban röviden megemlékeztünk már arról, hogy az újra alakuló köz gyűlés megválasztotta az Irodalmi Társaság új tisztikarát és annak élé'e kimagasló vezé! férfiút állított gróf Bethlen István miniszterelnök személyében. Az egyházi elnöki tisztet a magyar protestantizmus, de jogosan mondhatjuk, hogy az egész magyar nemzet egyik kiváló büszkesége, dr. Ravasz László püspök tölti be. A másodelnöki székbe a közgyűlés bi zalma Kapi Béla püspököt és báró Kaas Albert nemzetgyűlési képviselőt ültette, kiket hasonlóképp osztatlan bizalom vesz körül.

tegnapelőtt, édesem! Nem hiába vénülök már. Tudja, az ujjak kinövéséhez szükséges még a titokkenőcs is. Hoztam most abból is. Igaz, hogy egy kicsit drágább, mint a titok-olaj, de — Urainsénistenem segíts! — fejezte be mondókáját fülhasító sikoltással. Ugyanis egy nyirfaágseprü csapódott hatalmas suhintással a hátához.

— Nesze, boszorkány, titkos-kenőcs a hátadra! — kiáltotta a gu- lyásné s újabb ütésre emelte fel a seprüt.

Erre már körül fogta valamennyi cselédasszony. Vonszolták egyik sertésól felé.

— Oda vele, ott a helye! Had emlegesse meg a mi majorunkat.

A gazdáné kérésére azonban el- áltak az ólbazárásától.

— Node ilyen szépségesen nem eresztjük útnak, — szólt a gulyásné. — Emlegesse meg ezt az útját

Az Irodalmi Társaság ujraalakulása fényes keretek között történt meg. A budapesti ref. theol. akad. gyönyörű díszterme zsúfolásig megtelt közönséggel. Olt látták a prof. egyházak és a nemzeti irodalom számos kiválóságát.

Varga Gyula volt álbmtitkár, hazánk egyik legkiválóbb élő költője nyitotta meg az irodalmi ünnepséget mély tartalomban gazdag beszéddel. A Prot. Irodalmi Társaság céljáról szólva megállapította, hogy jóllehet az Irodalmi Társaság céljai azonosak az egyetemes irodalom céljaival, mégis a prot. egyházakra sajátos kulturális feladatok is várnak és ezek nemcsak indokolttá, hanem jogossá és szükségessé is teszik a külön Irodalmi Társaságba való tömörülést. Hangsúlyozza azonban, hogy a Magyar Prot. Irodalmi Társaság nem akarja a nemzet kulturális egységét darabokra szaggatni, nem akar pl. külön felekezeti jellegű tudományt teremteni. A nemzet kultúrájának egysége drága kincs, amelyet megőrizni nemzeti kötelesség. Szól a destruktiv irodalomról és a vele szemben mutatkozó gerinctelenségröl és közönyösségről. Még a két forradalom sem tanította meg a nemzetet arra, hogy a destruktiv irodalom minő veszélyeket rejt magában. Mint elutasíthatlan követelést hangsúlyozza a Protestáns Szemle sürgős megindítását.

Az élénk helyesléssel fogadott elnöki megnyitó után Máday Gyula főtitkár terjesztette be titkári jelentését. A szingazdag és előadásában is művészi jelentésnek különösen a proletárdiktatúra idejére eső részletei keltettek mély hatást. Az Irodalmi 'társaság kiadványaira is kimondották a halálos Ítéletet. A raktárakból elhurcolták a vallásos áhitat könyveit, a Koszorú füzeteket és egyéb kiadványokat. Nagy csomagokba összekötözve hevertek különböző raktárakban és az lett volna a szomorú hivatásuk, hogy a zúzdában megsemmisüljenek és tán mint dobozok és kalapskatulyák kerüljenek szomorú új életre. De a végső halálos Ítéletet a hatalom birtokosai nem tudták végrehajtani. Húsz diák érdeme az, hogy a mérhetetlen könyv és iratcsomagok közül kikeresték az Irodalmi Tárholta napjáig. Kezét összekölözzük, füles kosarát pedig a hátára, amibe egy kis utravalót adunk.

Az utravaló egy mázsás káposztáskő volt, mely a kuruzslónő hátára kötözött nagy, füles kosárba került. Sőt a hézagokat is kitöltötték nagy kavicsokkal, úgy bocsátották útnak.

Majdnem földig görnyedt az óriási teher súlya alatt a kuruzslónő, amint összekötözött kézzel nagy nyögésekkel megindult a poros tag- uton a falu irányában. Pihenésül az árok partra szeretett volna leülni, de nem mert, mert attól félt, hogy nem bir óriási terhével felkelni.

Egy fiatal ostoros legényke hajtott el mellete, elkezdett annak könyörögni.

— Öcsém, édes fiain, jer segíts rajtam ! adok egy pár hatost szívességedért.