Harangszó, 1923
1923-06-17 / 25. szám
194 HARANQSZÖ. 1923. ]dnÍQS 17. kor oly kellemes nyári napokat, heteket töltöttünk az ö vendégszerető házánál. A szobákban minden bútordarab, a kert minden bokra, virága az ő páratlan szfvjóságának boldogító emlékeit idézte föl lelkemben. Ott ültünk ismét megszokott helyünkön a vén bokrétafa sürü lombja alatt és kérdve, felelve tártuk föl az azóta lefolyt családi s családon kfvüli eseményeket, amióta nem láttuk egymást. Egyszerre szokatlan énekhang keltette föl ügyelmemet Énekhang ebben a házban 1 Kedves nagynéném egyetlen fia a volhyniai harcokban eltűnt, nagybátyámat pedig a háborús világ okozta kínos aggodalmak és fájdalmak sfrba vitték. Azóta mélységes bánat és a gyász sötét fátyola borít itt mindent és a vidámság utolsó csirája is elfonnyadt. — K» dalol itt, Judit néném? — kérdeztem nagy meglepetéssel. — Bámulsz ugye, te is — feleli nagynéném — hogy énekhangot hallasz ebben a házban, hol évekig szomorú némaságban ültünk, pedig neked is van részed abban, hogy Juliskánk házam pacsirtájává lett. — Hogyan? miképen? Kíváncsivá tesz kedves néném. — Emlékezzél csak vissza. Mikor legutóbb nálam voltál, csodálkoztál, hogy kis unokámnak kellemes csengő hangja van, de oly hamisan énekel, hogy alig lehet reáismerni a dallamra. — Emlékezem 1 És akkor azt mondtam, hogy talán nem a hallószervek veleszületett hiányossága az Rozika. Egy kis majori leány története. Irta: Csite Károly. I. Szerencsétlenség a majorban. Rozika csak aféle kis majori leány volt, aki széles e világból még csak annyit látott, mint ami egy major udvarán látható és a- mekkora területet a major nyitott kapujából egy harmadfél éves leányka beláthat. Rozikának kerek mosolygós volt az arca, mint a harmatcsepptől ragyogó hajnalka-szirom s a haja olyan volt, mint az érett buzakalász, mikor fénylik a napfénytől, s a szeme pedig mint az aranykalászok közt kéklő búzavirág. Csöpp leány volt Rozika. Csak egy arasszal volt nagyobb a hóoka a hamis hanghordozásnak, hanem mivel születése óta alig hallott zenei hangot. — Kevés idő múlva azután meglátogatott a kemenesi lelkész, Pinta Mihály komám. Neki is feltűnt Juliskám fogyatkozása s ő is azt ajánlotta, hogy édesanyja, vagy akár én magam is énekeljünk előtte s vele minél gyakrabban. De a mi lelkűnknek lehetetlen felszabadulni a fájdalom súlyos terhe alól — mondám — a mi gyászunkban megdermed, megfagy minden zenei hang. A komám nem szólt többet, de láttam, hogy mélyen elgondolkodik. Harmadnap az egyházfi egy levéllel állított bé hozzám, melyet azonnal megmutattak. Juliska I hozd ki, édes lányom, a leveles dobozomat. Nem kellett soká keresni a levelet. Legfelül volt. Néném átadta, hogy olvassam el. Ez volt a levélben: »Amíg az ember a föld légkörét szívja, a nap fényénél melegszik és földünk terményeivel táplálkozik; addig vannak kötelességei minden iránt, ami őt körülveszi, de legfóképen önmaga iránt Az életnek, Istenünk e drága ajándékának fenntartása egyik legelső kötelesség. Távoztatnunk kell tehát mindent, ami az életerőket sorvasztja. A gondok komor felhőit eloszlatják a remény sugarai; az aggodalmak nyomasztó ködét a bizalom meleg derűje elűzi s a fájdalmak égő sebére enyhítő balzsamot talál a szív a mennyei Atya irgalmának kifogyhatatlan tárházában. Megboldogult kedveseink emlékét kegyelettel megőrizni ez is kötelesség. De ez a fehér cirmosuknál, tudniillik úgy nézve, mikor ebéd idején két lábra állt a cirmos az asztalnál lesekedve. Mégis mindig unszolta Rozika a sokat munkálkodó édesanyját. — Édes anyácskám, adjon nekem is valami dolgot! — De már micsoda dolgot tudnék neked adni, kis virágmagom ? — Valamit csak adjon, anyácskám, úgy szeretnék én is dolgozni! — De ha kicsi vagy te még minden dologra. — Akkor olyan kicsi dolgot adjon, mint amilyen kicsi én vagyok. — Oh, te kis okosom, te! . . . Hol vegyek, hol keressek olyan csöpp dolgot, mint te vagy ? . . . No, várj, gondoltam valamire . . . Nesze ez a szelet kenyér, morzsolj ebből az udvaron a kis pipiknek. De megismered-e többi közül a mieinket ? — Ismerem őket, anyácskám. kegyelet ne abban az igyekezetben nyilvánuljon, hogy veszteségünk feletti fájdalmunkat enyhülni nem engedjük, sőt újra meg újra felszaggatjuk a hegedni kezdő sebeket, mintha attól tartanánk, hogy a félretett gyászfátyol feledésbe borítaná azok emlékét. Sót az Isten akaratában megnyugodott lélek s letörlött könnyek után tisztább színben, éiéakebb és állandóbb alakban látja azokat az emlékeket és ezek a kebel mélyébe zárva hűségesen kisérnek bennünket az egész élet folyamán. Ksdves komámasszonyom és szeretett keresztlányom is vegyék figyelmükbe önmaguk és egymás iránt való, valamint a kis árva iránt tartozó kötelességüket. Igyekezzenek a nagy szenvedés folytán megrendült lelkűk nyugalmát visszaszerezni Jótékony intézkedése a bölcs gondviselésnek, hogy a kötelességtől jasítés már maga bizonyos lelki megnyugvással enyhíti a fájdalmat és az aggodalmat. A kötelességtudás a tevékenység tágas mezejére szólít, ahol különféle feladatok megoldása kínálkozik Ha ezt nem a kényszerűség lesújtó gondolatával, hanem a kötelességteljesltés felemelő érzetével végezzük, önkéntelenül, szinte észrevétlenül kibontakozik a lélek annak a gondolatkörnek sivár homályából, amelyben az egymásra torlódó szomorú emlékek szellője a fájdalom tüzét szítja szakadatlanul. Annak a fiatal teremtésnek a neveltetése is azt kívánja, hogy a családban annak a mérhetlen gyásznak Olyan aranyos kis szájuk van és picike lábuk. — Oh, te kis tudatlanságom, te 1 Hisz’ a Giziék és az Ágnesék pipikéinek is olyan kicsi a szája és a lába. — Azért csak megismerem s úgy hívom őket, hogy csak a mieink jöjjenek hozzám enni. — No, jó, csak menj, etesd meg őket! — mosolyog az édesanya s elsimít Rozika homlokáról egy kis, csillogó hajfürtöt. Rozika tipeg kifelé. Már ott benn elkezdi hivni a kis pipiket. A magas konyhaküszöböt nem tudja átlépni. Leteszi kenyerét a küszöbre s négykézláb megy át rajta. A kis csirkéket nem találja az udvar elején. Hátul csipegetőznek édes anyjukkal, az öreg kotlóval, a sertésólak között. Csak a nagy, fényes farkú kakas és egy pár vén tyúk leselkedik a konyhaajtónál.
