Harangszó, 1923
1923-06-17 / 25. szám
1923. június 17. HARANOSZO. 195 ridegségét megnyugvás békéje s melege váltsa fői. Hiszen az ő hallása fejletlenségének is minden valószínűség szerint az az oka, hogy a szegény gyermek zenei hangot sohase hall. Mivel elborult egük és a könyek meg nem szűnő árja elfojtotta ajkaikon a hangot. A sebzett szív arról győzte meg őket, hogy a gyász némaságával eltelt levegőnek fáj a hangot előidéző rezgés. A hit fénye azonban földeríti ezt a borút, sugarai felszárítják a könnyeket, szabad szárnyain felemelkedik a porba sújtott lélek az irgalom örök forrásához. Megemlékezünk a a költő szavairól: »Nem gyógyíthat meg más, mint ki megsebhetett 1* És akkor a felszabadult lélek megáradt érzelmei érzéki megnyilatkozást keres. »A szívnek teljességéből megtelik a száj*. Az istenfiuság érzetében megerősödött bizalom hatván át a szenvedő keblet, megnyitnak az ajkak nemcsak imára, de zengő zsolozsmákra is. Eszünkbe jutnak énekeskönyvünk megnyugtató, balzsamteljes énekei: »Egy szenvedés sem végeden ; nem hagyod letörtiletlen siró hived könyeit. S ha csüggedvén ekkép sóhajt: Uram meddig tűröm e bajt; enyhíted gyötrelmeit.« Vagy: »Akkor is hallja panaszodat, mikor mondani nem mered Előtte akármely titkodat s bánatodat kiőntheted. Tudja jól, mi nyomja szívedet. Keblén sírd ki bús keservedet. Légy csendes szívvel.« — Képzeljék el kedveseim, hogy ha majd a szorgalmas, következetes gyakorlás folytán a kis Julis hallószervei is szabályosan működnek és édesAzok közé keveredik a csöppség. Alig-alig hogy kiáll közülök, oly parányi a lelkem. — Pipi, ne! pipi, ne 1 — hívogatja Rozika a kicsi jószágokat, előre tartva kezében a részükre kapott, elmorzsolandó kenyérszeletet. A nagy kakas nyilván azt hiszi, hogy őt hívja Rozika s az ő számára tartja a kenyérszeletet: kikapja kezéből, pár lépést odébb szalad vele s kottogva hívja magához lakmározásra a tyúkokat. Rozika parányi szája félrehuzó- dik. Egy könycsepp gurul végig arcocskáján. — Megállj, kakas! megmondom édes anyácskámnak, milyen rossz vagy te! . . . — Visszatipeg a szobába. Bepanaszolja a tolvajt édesanyjának s azt indítványozza neki: — Azért se szeresse, anyácskám, azt a rossz kakast! anyjával, öreganyjával együtt énekli a szebbnél szebb dallamokat, milyen lélekemelő, vigasztaló, megnyugtató családi jelenetek hervadhatlan gyönyöreiben lesz részük. Mert a dallamnak csudaszerü visszahatása van a lélekre, melyből felzendült. Könyekre fakaszt, de ezek a gyöngyszemek a bánat borújára vigasztaló, kibékítő szivárvány színeit varázsolják. Az ének fáj a szívnek, de egyszersmind édes gyönyörűséggel öleli át. Őszinte szívvel óhajtom és remélem, hogy rövid idő múlva számomra is nyílik alkalom, hogy családi körük derültebb hangulatának örülhetek. A jő Isten kegyelmének meleg sugara áradjon el egész házuk táján.« — Megfogadtam az én jó komám és papom tanácsát, — folytatta nagy- néném, amint a felolvasott levelet néki visszanyújtottam. — Legyőzve fájdalmunkat majd Hedvig, majd én, néha mindaketten együtt énekeltünk Juliskával. Igyekezetünket meglepő siker koronázta. Kis unokám néhány havi pontos gyakorlás után nemcsak emberi hang után, vagy a zongora után, hanem egészen önállősn is szabatosan énekel. Mi pedig Hedvigemmel együtt valóban lelki könyebbíilést éreztünk, mióta ajkunk megnyílt. A fiatal özvegy lépett e pillanatban hozzánk kézen vezetve kis nyolc éves leánykáját. És amint helyet foglaltak velem szemközt, nagynéném oldalán, és amint ez a három szempár reám vetette tekintetét, az a meggyőződés vert gyökeret szívemben, hogy ezen a családon megbékülés, Isten akara— Nem is szeretem többé, kis angyalkám. — Kösse neki hátra a sarkát! — Mindjárt hátrakötöm a sarkantyújával együtt. — Ugy-e, édesapám nem is hoz neki cukrot? — Hogyne, majd olyan rossznak ! — Ugy-e, csak nekem hoz? — Neked, gyöngyöm, neked. Nesze még egy kis szelet kenyér, ezt morzsold a kis pipiknek. Jól vigyázz most, hogy el ne kapja tőled a rossz kakas. Rozika ismét kifelé tipeg. A kenyérszeletet kötője alá rejti. S amint kiér, körülfogják a vén tyúkok és a kakas. Kíváncsian nézik, hogy nincs-e megint olyasmi nála, amit elvehetnének tőle. — Menjetek innét! Nem szeretlek bennetek. Nem adok nektek semmit. Rosszak vagytok! — hestán való megnyugvás áldott hangulata uralkodik. Sass János. Mágócsy-Dietz Sándor ünneplése. Bensőséges meleg ünneplésben részesítették a budapesti Pázmány Péter tudományegyetem, de a többi egyetem és tudományos intézet is dr. Mágócsy- Dietz Sándort, az egyetem nagytudásu botanikus tanárát, az ev. egyházunk egyetemes tanügyi bizottság elnökét negyedszázados egyetemi tanárságának évfordulóján. A zsúfolásig megtelt aulában az egyetem nevében dr. Siegescu József bölcsészetkari dékán üdvözölte a tudóst, »aki — mint mondá — egész tevékeny és eredményekben gazdag életét a füvek, fák és virágok rejtélyes birodalmának szentelte. A természet minden igazi természettudósra két nagyszerű tulajdonságot ruház: az örök ifjúságot s a benső megnyugvás állandó készségét. Ez a két tulajdonság jellemzi Mágócsy-Dietz Sándor egyéniségét«. A nagyhatású beszéd után leleplezték a tudós arcképét, aztán dr. Szabó Zoltán egyetemi magántanár mondott ünnepi beszédet és a különböző egyetemek, főiskolák és testületek üdvözölték az ünnepeltet, akik közül ki kell emelnünk Raffay Sándor ev. püspököt, Kaán Károly államtitkárt, Mauritz Béla budapesti egyetemi tanárt, Qaál Endre v. államtitkárt, Degen Árpád tudományos akadémiai tagot s Draskóczy Lajos ev. teológiai akadémiai igazgatót. segeti Rozika maga mellől az éhes, kapzsi jószágokat. Az ólak felé indul, hol a kis csirkéket látja buj- kálódni. Hozzá csatlakozik Gizi, a gulyásék hasonkoru leánya. — Pipi, ne, pipi, ne! — morzsolja Rozika a kenyeret az ólnál. Három kotló is rohan hozzá apró csirkéikkel. Tulajdonkép egyik sem az övöké. Egyik ólból, nagy hasadékon kidugja orrát egy hizlalásra fogott sertés. — Nézd, Rozika, a coca is kér tőled kenyeret; — figyelmezteti Giziké. Rozika a kenyér belér elmorzsolta már, csak a héja maradt meg. Ahhoz még gyengék az ujjacskái, hogy azt is széjjel tudná a csirkéknek csipkedni, azért a cocához megy, annak nyújtja. (Folytatjuk.)
