Harangszó, 1923

1923-05-13 / 20. szám

1923. május 13 HARANOSZO 155 1 teken, a mi Urunk Jézus Krisztusunk j halálának és eltemettetésének napján I mondja néki: Térj a földbe ember­nek fia! S ő mindent, mindent vissza- I hagyva s kiejtve kezéből, készségesen I engedelmeskedik az Ur hivő szavának. Nézem, nézem jő öreg igazgatónk kezéből kiejtett sok-sok hangjegyla- I pót s keresem — hiszen ő tanított I meg arra — azok thémáját. S nekem I úgy tetszik, hogy a sok lapnak csak egy a thémája, az, amely az imént I említett nagymester kőszobrának ke- | zében levő hangjegylapon olvasható: 1 „Jól tudom, hogy az én üdvözítőm él!“ j A bűneinkért nagypénteken meg­halt, de megigazulásunkra husvétva- I sárnapján feltámadott Jézus Krisztus I üdvözítője volt a mi drága halottunk- nak is, élő üdvözítője a bölcsőtől a koporsóig, aki látatlanul bár, minde- I nütt vele volt, mint a pásztor az ő I bárányával. Ez az üdvözítő felvette az apátián, anyátlan árva gondját s idehozta közibénk, itt hagyta gyöke­ret verni. Ez az üdvözítő mindig job­ban alakot nyert a megboldogult szí­vében s kirajzolódott barátságos ké­pében s jóságos szelíd szemében, meg­szólalt nyájas szavában, úgy hogy egész haláláig mint Krisztus szerény apostola meleg szeretet és megkü­lönböztetett tisztelet vette körül s ko­porsójánál mély gyászba borult csa­ládjával együtt sok ember, sok tanít­vány, sok intézmény, az egész egy­ház s a haza is a veszteségnek és a hálának könnyeit hul’atja. S méltán, j mert Kap* Gyulával a magyar és evangéliomi szellemi élet fájának is­plom oltára előtt Farkas Imre, a ki- j váló író és Búth Mid, a reszkető j fehér csoda, hűséget esküdtek egy- j másnak. Azután eltelt egy tél, egy tavasz, J egy nyár... És ismét ősz lett; szo- j moru tekintetű november, j A Vár alatt ködkönnyeket bullat- j tak a vadgesztenyék. A zebegényi hegyekben nyílt a borostyán. Különös virág ez; késő ősszel ; nyílik. Virágját szomorúság- virágjá- | nak hívják fent, északon. Talán mert alig virul 8 máris elhervasztja a dér, a hó, a f8gy. . . Farkas Imréné a zebegényi kúria kertjében borostyánvirággal szedte tele leánykori virágosvázáit. A szép fehér Csoda egyedül rótta az élet- útat. És egyedül rótta a férj is. El­váltak. Miért, hogyan ? — Ki tudná 1 Az elárvult férjnek szomorúan szólt a mét letörött egy erős ága, amely év­tizedeken keresztül gazdagította ter­mésével a hazát s az egyházat s mindkettőben kiváltképen az iskolát s a templomot. Szóljak erről bőveb­ben? Elmondjam, hogy mint tanul­tunk meg mi öregebbek már ott a népiskola padjain az ő kicsi dalköny- vecskéjéból, s ti fiatalabbak az ő gyermeklantjából magyarul, hazafia­sán, egyháziasan énekelni? Elmond­jam, hogy mint vezetett bennünket a tudomány forrásaihoz, mint tanított meg bennünket minden szépért, ne­mesért hcvtilni, lelkesedni s mint szállt az ő tiszta, fehér lelkének sok szép, fényes gondolata, évtizedeken keresz­tül az ő tanítványai s ezek révén szé­les az országban magyar evangélikus népünk szívébe? Elmondjam, hogy mint építette a hívők seregét a leg­kisebb faluban épúgy mint a legna­gyobb városban koráljaival, »az an­gyalok beszédével«, s »az elveszett és elkövetkezendő paradicsom zenéjével« hatalmas, szép ünnepi karénekeivel, magyar motivumu dallamai- s vallá­sos énekeivel s mint tette népünket ez által szelidebbé s nemesebbé ? El­mondjam, hogy hány gyülekezetben énekelték ma is az ő gyűjteményéből a szép éneket, »Krisztus ártatlan bá­rány, ki miértünk meghaltál«, s hány gyülekezetben fogjuk husvétkor éne­kelni »Ma Krisztus győzedelmes lett, síron, halálon erőt vett« ? Elmond­jam, hogy hány kultúrintézmény lé­tesítése és fenntartása körül fárado­zott az ő közismert pontosságával s lelkiismeretességével ? Óh, valóban lantja : Oh, nem sokáig mentünk egy úton. Miért, miért nem ? Magam sem tudom. Csak azt tudom: valami megtört itibent, Csak azt tudom: százszor megbántam mindent. S az elhalványult szőke asszony sem tudta. Minden telte, gondolata, sóhaja, imádsága az uráé volt és maradt ezután is. Vannak ritka szí­vek, akiknek a szerelme holtigtartó, az esküje örök. Ö ezek közül való. Hát miért mégis? Talán — mert nagyon szerették egymást. Ilyen is történik az életben. Öt tél, öt tavasz múlt e!... És nem történt semmi. Csak két vonás ült ki a fehérrózsás asszony halovány arcára Hajszálnyi, alig látható vonás a pici, összeszorított szájszögletben, amely még nemesebbé, szebbé, lelkiesebbé varázsolta a ré­vedező arcot. És elbeszélte, — bár­úgy van, amint Krisztus Urunk mondja: »Aki énbennem hiszen, abból élővíz­nek folyásai folynak.« (Ján. 7.38.) De a legnagyobb áldás, amit néki köszönhet az egyház és haza, hogy ő adta s ő nevelte áldottlelkü jó ne­jével egyetértve Istennek félelmében, emberek iránti szeretetben többi, rész­ben már a mennyei hazába megtért, gyermekével együtt azt a férfiút, aki ina százezreknek vezére, pásztora s aki azt, amivé lett, Isten után szülei­nek s annak a példás, tiszta harmo­nikus családi életnek köszönheti, ame­lyet soha semmiféle szívfájdalom nem tudott megzavarni s amelynek áldását hálás gyermekek és unokák Isten ke­gyelméből oly soká élvezhették. Rit­kán megy oly szemmel láthatólag teljesedésbe a Példabeszédek köny­vének szava, mint ahogy itt teljese­désbe ment: »A véneknek ékességük a fiák és az unokák és a fiáknak ékességük az atyák.“ (Péld. 17, 6.) A ti ékességtek, a ti fejeteknek koronája elesett; az aki oly benső- ségteljesen, oly gyengéden szerette, közel egy félszázadon át jó- és bal­sorsban hű hitvesét s oly önfeláldo- zóan gyermekeit s unokáit, aki kezén hordozott titeket, hogy meg ne üssé­tek lábatokat a kőbe s aki körül ti hálás szívvel most angyali szolgála­tokat teljesítettetek, a ti ékességtek s a mi ékességünk, aki teljes életében önmagát fogyasztotta, emésztette, hogy másoknak világoljon, elhamvadt, elégett. De nem, nem I Annak a sok­sok hangjegylapnak, amely atyátok­nak, atyánknak kezéből kihullott, té­mennyire hallgatott is az összecsu­kott szájacska, — hogy igenis sok minden történt az elmúlt öt tél foly­tában I... Visszafojtott sóhajok, lé- lekrehullt könnyek emléke, áloé-szív tűrése, várása, szenvedése, hite, re­ménysége: ez a két kicsinyke finom vonás; glória, amelyet olyan ritkán látni ma szépasszonyok fehérlő hom­lokán. A férj, — akinek minden megvolt az életében, valami mégis úgy hiány­zott — meglátta ezt a ritka fényt és tudta már, ki hiányzik, egy Valaki: a glóriás asszony. Elbűvölten emelte kalapját földig a nemes fehér hitves előtt, az Egyetlen, az Igazi, a Múzsa előtt... s hangja elfátyolosult: — Oh, vedd kezedbe szegény szívem sorsát, ki Úr vagy itt lenn és fenn a mennyekben I... S két egymásért reszkető szív összedobbant forrón, két egymásfelé nyújtott kéz egybefonódott — elvá-

Next

/
Thumbnails
Contents