Harangszó, 1923
1923-05-13 / 20. szám
1923. május 13 HARANOSZO 155 1 teken, a mi Urunk Jézus Krisztusunk j halálának és eltemettetésének napján I mondja néki: Térj a földbe embernek fia! S ő mindent, mindent vissza- I hagyva s kiejtve kezéből, készségesen I engedelmeskedik az Ur hivő szavának. Nézem, nézem jő öreg igazgatónk kezéből kiejtett sok-sok hangjegyla- I pót s keresem — hiszen ő tanított I meg arra — azok thémáját. S nekem I úgy tetszik, hogy a sok lapnak csak egy a thémája, az, amely az imént I említett nagymester kőszobrának ke- | zében levő hangjegylapon olvasható: 1 „Jól tudom, hogy az én üdvözítőm él!“ j A bűneinkért nagypénteken meghalt, de megigazulásunkra husvétva- I sárnapján feltámadott Jézus Krisztus I üdvözítője volt a mi drága halottunk- nak is, élő üdvözítője a bölcsőtől a koporsóig, aki látatlanul bár, minde- I nütt vele volt, mint a pásztor az ő I bárányával. Ez az üdvözítő felvette az apátián, anyátlan árva gondját s idehozta közibénk, itt hagyta gyökeret verni. Ez az üdvözítő mindig jobban alakot nyert a megboldogult szívében s kirajzolódott barátságos képében s jóságos szelíd szemében, megszólalt nyájas szavában, úgy hogy egész haláláig mint Krisztus szerény apostola meleg szeretet és megkülönböztetett tisztelet vette körül s koporsójánál mély gyászba borult családjával együtt sok ember, sok tanítvány, sok intézmény, az egész egyház s a haza is a veszteségnek és a hálának könnyeit hul’atja. S méltán, j mert Kap* Gyulával a magyar és evangéliomi szellemi élet fájának isplom oltára előtt Farkas Imre, a ki- j váló író és Búth Mid, a reszkető j fehér csoda, hűséget esküdtek egy- j másnak. Azután eltelt egy tél, egy tavasz, J egy nyár... És ismét ősz lett; szo- j moru tekintetű november, j A Vár alatt ködkönnyeket bullat- j tak a vadgesztenyék. A zebegényi hegyekben nyílt a borostyán. Különös virág ez; késő ősszel ; nyílik. Virágját szomorúság- virágjá- | nak hívják fent, északon. Talán mert alig virul 8 máris elhervasztja a dér, a hó, a f8gy. . . Farkas Imréné a zebegényi kúria kertjében borostyánvirággal szedte tele leánykori virágosvázáit. A szép fehér Csoda egyedül rótta az élet- útat. És egyedül rótta a férj is. Elváltak. Miért, hogyan ? — Ki tudná 1 Az elárvult férjnek szomorúan szólt a mét letörött egy erős ága, amely évtizedeken keresztül gazdagította termésével a hazát s az egyházat s mindkettőben kiváltképen az iskolát s a templomot. Szóljak erről bővebben? Elmondjam, hogy mint tanultunk meg mi öregebbek már ott a népiskola padjain az ő kicsi dalköny- vecskéjéból, s ti fiatalabbak az ő gyermeklantjából magyarul, hazafiasán, egyháziasan énekelni? Elmondjam, hogy mint vezetett bennünket a tudomány forrásaihoz, mint tanított meg bennünket minden szépért, nemesért hcvtilni, lelkesedni s mint szállt az ő tiszta, fehér lelkének sok szép, fényes gondolata, évtizedeken keresztül az ő tanítványai s ezek révén széles az országban magyar evangélikus népünk szívébe? Elmondjam, hogy mint építette a hívők seregét a legkisebb faluban épúgy mint a legnagyobb városban koráljaival, »az angyalok beszédével«, s »az elveszett és elkövetkezendő paradicsom zenéjével« hatalmas, szép ünnepi karénekeivel, magyar motivumu dallamai- s vallásos énekeivel s mint tette népünket ez által szelidebbé s nemesebbé ? Elmondjam, hogy hány gyülekezetben énekelték ma is az ő gyűjteményéből a szép éneket, »Krisztus ártatlan bárány, ki miértünk meghaltál«, s hány gyülekezetben fogjuk husvétkor énekelni »Ma Krisztus győzedelmes lett, síron, halálon erőt vett« ? Elmondjam, hogy hány kultúrintézmény létesítése és fenntartása körül fáradozott az ő közismert pontosságával s lelkiismeretességével ? Óh, valóban lantja : Oh, nem sokáig mentünk egy úton. Miért, miért nem ? Magam sem tudom. Csak azt tudom: valami megtört itibent, Csak azt tudom: százszor megbántam mindent. S az elhalványult szőke asszony sem tudta. Minden telte, gondolata, sóhaja, imádsága az uráé volt és maradt ezután is. Vannak ritka szívek, akiknek a szerelme holtigtartó, az esküje örök. Ö ezek közül való. Hát miért mégis? Talán — mert nagyon szerették egymást. Ilyen is történik az életben. Öt tél, öt tavasz múlt e!... És nem történt semmi. Csak két vonás ült ki a fehérrózsás asszony halovány arcára Hajszálnyi, alig látható vonás a pici, összeszorított szájszögletben, amely még nemesebbé, szebbé, lelkiesebbé varázsolta a révedező arcot. És elbeszélte, — bárúgy van, amint Krisztus Urunk mondja: »Aki énbennem hiszen, abból élővíznek folyásai folynak.« (Ján. 7.38.) De a legnagyobb áldás, amit néki köszönhet az egyház és haza, hogy ő adta s ő nevelte áldottlelkü jó nejével egyetértve Istennek félelmében, emberek iránti szeretetben többi, részben már a mennyei hazába megtért, gyermekével együtt azt a férfiút, aki ina százezreknek vezére, pásztora s aki azt, amivé lett, Isten után szüleinek s annak a példás, tiszta harmonikus családi életnek köszönheti, amelyet soha semmiféle szívfájdalom nem tudott megzavarni s amelynek áldását hálás gyermekek és unokák Isten kegyelméből oly soká élvezhették. Ritkán megy oly szemmel láthatólag teljesedésbe a Példabeszédek könyvének szava, mint ahogy itt teljesedésbe ment: »A véneknek ékességük a fiák és az unokák és a fiáknak ékességük az atyák.“ (Péld. 17, 6.) A ti ékességtek, a ti fejeteknek koronája elesett; az aki oly benső- ségteljesen, oly gyengéden szerette, közel egy félszázadon át jó- és balsorsban hű hitvesét s oly önfeláldo- zóan gyermekeit s unokáit, aki kezén hordozott titeket, hogy meg ne üssétek lábatokat a kőbe s aki körül ti hálás szívvel most angyali szolgálatokat teljesítettetek, a ti ékességtek s a mi ékességünk, aki teljes életében önmagát fogyasztotta, emésztette, hogy másoknak világoljon, elhamvadt, elégett. De nem, nem I Annak a soksok hangjegylapnak, amely atyátoknak, atyánknak kezéből kihullott, témennyire hallgatott is az összecsukott szájacska, — hogy igenis sok minden történt az elmúlt öt tél folytában I... Visszafojtott sóhajok, lé- lekrehullt könnyek emléke, áloé-szív tűrése, várása, szenvedése, hite, reménysége: ez a két kicsinyke finom vonás; glória, amelyet olyan ritkán látni ma szépasszonyok fehérlő homlokán. A férj, — akinek minden megvolt az életében, valami mégis úgy hiányzott — meglátta ezt a ritka fényt és tudta már, ki hiányzik, egy Valaki: a glóriás asszony. Elbűvölten emelte kalapját földig a nemes fehér hitves előtt, az Egyetlen, az Igazi, a Múzsa előtt... s hangja elfátyolosult: — Oh, vedd kezedbe szegény szívem sorsát, ki Úr vagy itt lenn és fenn a mennyekben I... S két egymásért reszkető szív összedobbant forrón, két egymásfelé nyújtott kéz egybefonódott — elvá-
