Harangszó, 1923
1923-04-29 / 18. szám
1923. április 29. HARANOSZO. 139 magyar ifjúnak kell adni az ösztöndíjat (Más. Győr v. levt.) Horváth Miklós. Tanító névnapjára. Szép kikelet itt van újra, — bárányfelhők jönnek, szállnak, Aranyszínű napsugártól zöldbe borult ága-lombja az orgona- s akácfának. Ünnep van a szívünkben is; — dal, mosolygás fakad ottan, — s jövünk eléd hófehéren, a kikelet köntösében, — s virágokkal megrakottan. Minden szirom egy imádság, — s áldás minden kis levélke; — szeretetünk harmat rajta,. . . A sok szépért, — a sok jóért nem adhatunk mást cserébe. Minden szirom egy imádság: „Jó Istenünk a nagy égben, — a te áldott, hű kertészed szívünk ezer virágáért sok-sok derűs tavaszt érjen!“ S. Pohánka Margit. Emlékezés Kapi Gyulára. Ismertem gy ermekkorom óta. Ő is lajosi volt. Keresztfia felejthetetlen jó édes atyámnak, B címen gyengéd szálak fűztek össze bennünket, ügy- annyira, hogy még öregedő napjaimban sem feledkezett meg rólam. Házasságom ötven éves évfordulója alkalmával is sok szerencsét kívánt. Értékes sorait máig is kegyelettel őrzöm. Mint egészen kis diák, egy csapásra nyerte el tanárai szeretetét, becsülését. Jó ajánló levele volt: rokonszenves arca, beszédes szeme, vasszorgalma, példás magaviseleté. Mint 6-dik. 7-dik osztályos gyakran felkeresett Felsőszak onyban. Látogatásai nálam mindig ünnep számban mentek. Egy ilyen ünnepies alkalommal történt azután, hogy bizalmasan közölte velem, hogy a tanítóképezdei tanári pályára készül. Én ehhez képest azután reggel azzal ébresztettem : »Igazgató űr, keljen fel 1« Sejtelmem előbb vált valóra, mintsem gondoltam. Jóízű humorral, sok szeretettel emlékezett meg mindenkor soproni diákéletéről, szeretve tisztelt tanárairól, a jó Turcsányiról, kinek rövidlátását gyakran kihasználták a diik- gyerekek. Érdekesen beszélte el egy ízben tanárképesítő vizsgájának lefolyását. Még 1872-ben e téren rendezetlen viszonyok voltak úgy hogy maga Gönczy is tájékozatlan volt a teendőkben, amennyiben Kapi Gyula volt az első, aki a tanítóképezdei tanárvizsgára jelentkezett. A vizsgáló bizottság tagjai: Gönczy, Mosonyi és Szvorényi voltak. Kézhez veván az írásbeli tételeket, magára hagyták Kapi Gyulát, aki azonnal hozzá is látott a kidolgozásukhoz. Mintegy másfél óra múlva azután benézett hozzá Gönczy, hogy mennyire is van a munkálatokkal? »De már akkor pihentem< — beszélte Kapi. »Meg van?« Kérdi Gönczy. »Igen« volt a felelet. »Mindakettő?« »Igen.« S Gönczy nagyott csudálkozott. Majd szóbelire került a sor. Gönczy, Mosonyi hamar végeztek vele. Szvorényi azonban vitatkozásba bocsátkozott Kapival a ragok felől ügy, hogy egymást álláspontjából kimozdítani nem bírták. Kapi Gyula életének főgyönyörű- sége a zene volt. Játszott gordonkán, nagybőgőn. Ő volt az ú. n. diákbandának a lelke. Említette, hogy sokat vesződtek egy akkor felkapott darab betanulásával. A címe: Gruss an Wien volt. Amikor már az egészet nyélbe ütötték, megfordították a címét s lett belőle Wien an Gruss. A hangszerek között azonban mégis legjobban a zongorát kedvelte. Ezen nagyrofiveltségü nejé- vel együtt u. n. »b!att«-ról játszott gyönyörű színezéssel és nagy precizitással. Megjelent zeneszerzeményei Sopronban mindig eseményszámba mentek, ezeket méltatni nem az én feladatom. Egyet azonban megjegyezni kívánok ha csak azt az egyetlenegy H molos „Szegény fejem“ című koráit szerezte volna is, ez is maradandó nyomot biztosított volna számára a zeneirodalomban. Halálával egy megnyugtató vigaszunk van és ez az, hogy munkás szelleme tovább él nagynevű utódaiban. Varga János. ját hű fegyvertársának s megmentő- jének, Cser Miklósnak családja sorsáról. Atyja megnyugtatta. — Gondunk vaa a házra fiam, mint hozzánktartozóra. Mindent megteszünk, hogy baj, nélkülözés ne férjen hozzá. Naponként újra kél ajkamon a fohász; yajha apjának, anyjának, feleségének gyászát végre megszüntetné egy örvendetes hir elveszettnek hitt kedvesünknek életéről. Gábor felkereste a családot s meggyőződött, hogy semmiben sincs fogyatkozása. A környező jólétben a megelégedést csak a bánat a jó fiú, a szeretett féri után szakgatja meg. Vigasztalta őket, azon reményét hangoztatta, hogy Miklós az ertelme3, erős, bátor ember a nagy veszélyből is kimenekült Isten segedelmével s előbb vagy utóbb hazakerül. Miklós neje mellett ennek gyermekeit látva tudatta a családdal, hogy ezek nevelésére is gondja lesz s a jövő ősszel városi iskolába viteti őket. Gábor otthon atyja óhajtására este a háború folytatásáról beszélt. Szólt a tábori életről, a nyílt harcokról, várak ostromáról, amelyekben részt vett. Elmondta, hogy szegény hazánkra kétszeresen nehezül a háború veszedelme, átka. A királynak külföldön szedett sokféle nemzetiségű, idegen zsoldos serege — ha nincs erélyes fővezér — fegyelmetlen. Csak zsákmány után tör, fosztogat, rabol, úgy hogy a magyar sokszor nem tudja, vájjon a török-e nagyobb ellenség, vagy a segítésre jött zsoldos had. Az udvar bizalmatlan az a'kotmányt emlegető magyarok iránt. A fővezetci állásokra kinevezéseknél őket mellőzi, törvényt, jogot Írott malasztnak tekint. Minden hazafias érzület nyilvánítását üldözi. Intézkedéseivel gyakran azon gyanút kelti fel, hogy jobban fél a magyarnak, mint a töröknek győzelmétől. Mindemellett a magyar honfiak áldozatkészen küzdenek szerencsétlen hazájuk védelrifezésében — És reményűtek e fiam, kérdi az apa, hogy véretek nem hull hiába, hogy győzelemmel zárjátok be a harcot ? Édes apám, nem csak nekem, de a táborunkban minden komolyan gondolkodó, kazája történetét, nemzete jellemét, vitézségét ismerő katonáknak meggyőződése, hogy mint a múltban az Árpádok, a Hunyadiak vezérlete alatt saját erejével megvédte határait, alkotmányos szabadságát úgy keletről, mint nyugatról jött támadások ellen : erre képes volna ma is. Mihelyt fellép egy oly férfiú, aki hadi erényeivel, bölcs belátásával kiemelkedve közbizalmat kelt, s a nemzet élére állva erélyével elnémítja a pártoskodást, megszünteti a népünk erejét bénító vallási türelmetlenséget es a széthúzásra tagadhatlanul hajlandó magyarnak összes figyelmét,
