Harangszó, 1923
1923-04-22 / 17. szám
í 30 HARANŰSZŐ 1923. április 22. oka, hogy a fiút, ki már Kecskeméten és Szentlőrincen is tanulta a latin nyelv elemeit, magasabb osztályba nem sorozták. A tarév végén az apa azonban így sem volt megelégedve fiának osztályzatával. S valami más, nem csekély oka is lehetett, hogy egyházias ragaszkodását leküzdve ő is a sokat magasztalt piaristáknál próbált szerencsét a fiával. Petőfi tanulótársai itt is többnyire német fiuk voltak. Tanára Nagy Márton, később az Akadémia tagja. Bizonyítványa itt is gyenge maradt, csak a magyar nyelvben és irodalomban tudott előbbre jutni. Az apa tehát itt sem ért célt a fiával. S egy borzasztó hir is a fülébe jutott: »fia a színházak körül ólálkodott.« Szálláson a fiú itt egy Petrovics nevű lovashajdu rokonánál volt, akinek fiai szintén az evang. iskolába jártak. Ez a két esztendő Pesten nem valami örvendetes hatással lehetett a magyar érzésű fiúra. A fővárost ő nem így képzelte sem az eklézsiában, sem a társas életben. Mindenfelé csak németül vagy tótul beszéltek, magyarul csak kevesen. Magyar istentisztelet évenként csak 4 szer volt (1883 óta 16 szór) Ekkor is az öreg Kalch- brenner József prédikált németes kiejtéssel, mert hiszen soproni volt s előbb ágfalvai lelkész. (Igaz, hogy József császár idejében Szilsárkánynak is ő volt az első magyar papja ) Székács Józsefet csak 1837-ben biv- ták meg a pestiek külön magyar lelkészüknek, aki később majd kedves papja lesz Petőfi édesanyjának is. Halálos betegségében az úrvacsorát az ő kezéből vette. Számban és buzgóságban akkor a tótok felülmúlták a magyarokat. Ezeknek kiváló lelki vezére volt Pesten a hírhedt nevű Kollár János káplán, majd rendes lelkész, a pánszlávizmus első nagy apostola hazánkban. Világlátott, képzett teológus, kiváló költő és szónok, ügyes diplomata; erélye és nemzetiségi fanatizmusa pedig Húsz Jánosnak is sok lett volna. Hős- költeményében soha nem remélt nagyságot, sőt világuralmat igér az egyesült szlávoknak. Ő küzdötte ki, hogy külön népiskolával külön gyülekezetük alakult a tótoknak. Iskolájukra testvéri jóhiszeműséggel rtiég a magyarok és németek is adakoztak. Pedig a pánszlávizmus ekkor már-másfelé is felütötte a fejét. Sramko Pál kienóci lelkész 1821. évi beadványában meri már az egyetemes gyűlés előtt mondani: »Mi vagyunk e hazában az örökösök, a magyarok csak jövevények. A tótság ennek az országnak a lelke, mely nélkül a magyarok semmire sem képesek«. És az a Kollár, aki ilyen eszméket vallott, ez volt Petőfi hitoktatója, sőt a konfirmációra is, ami szorosabb lelki érintkezést feltételez, ez tanította. Kirívó, szinte izgató jelenség az irodalomtörténetben, hogy a legtüzesebb magyar költőt a legszenvedélyesebb szláv költő-pap tanítja hit- és erkölcstanra, tehát ennek keretében a haza- fiság erényére is. A piaristák Petőfi bizonyítványába beírták, hogy vallásiam osztályzata Kollár János lelkész tanúsítása szerint elégséges. (Baj lett volna, ha Kollár ki-iinőt ád neki.) És Petőfi atyja maga jelenté fiáról Koren igazgató előtt Aszódon: »Pesten már konfirroáltatoít is Kollár János lelkész úr által«. így irhatia Kollár jubileumi évében a Pester Lloyd német lap (1893 évf. 171. sz. Abbl.), hogy Petőfi Kollártól tót nyelven tanulta a konfirmációt. És ez adatot Ferenczi Zoltán, az életrajz írója is átvette tőle. (1. k. 66. 1.) Már csak e kérdés tisztázása végett is szóla- nurík kell Kollárnak a pesti egyházban való működéséről. Mert abból, hogy Kollár tót pap volt, még nem következik, hogy Petőfi tót nyelven tanulta a konfirmációi kátéját. Kollár 1793-ban Mosócon, Turóc- megyében született. Már Körmöcbányán összekapott a német diákokkal. Fájt neki, hogy egyes tót papok fiai is magyarosodnak. Pozsonyban volt teológus, itt kötött barátságot Palac- kyval, a csehek historikusával. Jenában is az gyöíri lelkét, hogy a németek elnyomták a szlávokat. Mert szerinte Brandenburg, Mecklenburg, Pemeránia és Rügen szigete mind a szlávoké volt. Velencét is a tótok alapították, Mert a Szent Márk terén ma is mindennap etetik a galambokat, már pedig nyilvánvaló, hogy a tótok a világ legelső galambkedvelői. (Ezen még a mi néhai jő Horváth Istvánunk is csodálkoznék.) Egy bájos goethei nőalak, Schmidt Miaa, a lobdai papleány vigasztalja meg. De ezt is csak azután kéri meg feleségül, hogy e'őbb a szülők vend R törökvilágból. Elbeszélés. Irta: Gyurátz Ferenc. (Folytatás.) Harcban folyt le az egész nyár. A királyi se’reg kísérletet tett Buda visszavételére is, de későn fogott hozzá s az őszi rossz idő miatt kényszerítve volt az ostrom abbahagyására. Beállott ismét a hadakozás téli szünetelése, így Gábor november hóban visszakerült főállomására Komáromba. Itt találta özv. Csáfordiaénak levelét, melyben értesíti Lóra leányának férjbezmeneteléről, vendégeinek állapotáról. Ezek már 1— írja bizalmasan — teljesen megszoktak, otthonuknak tekintik házamat, nyugodt, derült még a törödött öreg is. A szép Zulejka leányom helyett leányom lett. Úgy ragaszkodik hozzám mint édes anyjához. Még a gondolatomat is igyekszik eltalálni ügy, hogy mind jobban elkényeztet, minden házi gondtól, teendőtől fel akar menteni. Sze- retete minden nap új és új örömöt szerez. Ő a veszedelem óráin szomorúan, könnyezve jött hozzám, de tudom, hogy ha elmegy, én sirva tekintek utána. Nem csak az arcán honol elbájoló szépség: de ha lehetséges, még szebb a lelke. Égy másik levelében így írt: — Egy kedves újságot is írhatok, édes öcsém. Az öreg Hasszán értésemre adta, hogy folyton gyöngéi kedvén szülővárosába, Konstantiná- polvba visszamenetelre nem is gondolhat. Az a jóindulat, szívesség, amelyre itt talált, végkép ide köti. Jó embereknek jó a vallásuk. Ö az evang. keresztyén egyházba óhajt leányával együtt felvétetni. Akiknek körében én boldognak éreztem maiamat, akiknek szerető gondoskodására hagyhatom — ha meghalok — legdrágább kincsemet, leányomat : azok temetőjébe akarok pihenni.« Ünnepélyesen áttértek, megkereäztel- kedtek. Én voltam a keresztanya s a várőrség lelkésze a keresztapa. A mi vitéz kapitány urunkról minden nap megújul az emlékezés. Ilyenkor ida- Zulejka keresztlányom szemeiből, szavaiból azt olvasom ki, hogy úgy várja nemesleikü megmentójének látogatását, mint az epedő virág a harmatot. Gábor szívét őrömre keltették a levelekben vett hírek. Utrakészülí és másnap már elindult Győrbe a rég óhajtott viszontlátásra. Megérkezése váratlan, kedves meglepetés volt. Nénje tárt karokkal fogadta s keblére ölelve szólt: — Csakhogy valahára megjött, édes öcsém Jövetele őrömünnepet szerzett mindnyájunknak. — Régebben óhajtottam volna már a látogatásra tett ígéretemet beváltani, de sok elintézni valónk volt az ellenséggel. Csak most szüntette meg
