Harangszó, 1923

1923-04-22 / 17. szám

1923. április 22. HARANGSZO. 131 származását kisütötte. Házassága tör­ténetéből külön kis regényt lehetne Írni. Megholtnak vélt jegyesét 17 évig gyászolta. Ekkor hozza neki Blázy Lajos kiskőrösi lelkész a hirt Jená­ból, hogy Mina pedig él és várja őt Egybe is keltek s még 18 évig éltek boldogan. (Várnai S. Prot. Sz. 1893.) Kollárt pesti káplánnak még Mol­nár János, az első lelkész hívta meg 1819-ben. Neki is három nyelven kel­lett prédikálni, mint a rendes lelkész­nek. Mivel azonban Kalchbrenner tótul nem tudott, most a káplán lett úrrá a tótajkuak felett. ElŐDb csak külön iskolát nyitottak 1821-ben az öt pacsirta (ma Esterházy-)utcában, 1834 ben pedig Kollárt rendes tót lelkésznek is meghivatták. Ez a nyelvek szerint való külön­válás éppen Petőfi diáksága idején történt Kalchbrenner ezt már nem érte meg, 1834. febr. 16 án halt meg. Utódját, Lang Mihályt, pesti káplánt pedig, aki magyarul nem tudott, csak 183c-ban választották meg. Időköz­ben tehát csakis Kollár volt a pestiek rendes papja Ezért került Petőfi bi­zonyítványába az ő neve. S a kon­firmációi oktatást is e miatt végezte Kollár egymaga az egész gyülekezet­ben. O tanította 834 — 36 ig a ma­gyar fiukat is. Hogy a már 13. évé­ben járó és korán fejlett Petőfi tóiul tanulta volna egyházunk tanait, az el nem hihető Ezt az apja sem en­gedte volna meg, aki sokat adott a magyarságára. S Petőfi nem is tud­hatott tótul. Kollár, ha akart és kellett, tudott németül és magyarul is tanítani. Eleinte leplezte pánszávizmusát. Hős­a beállott télies zord idő karddal vitatkozásunkat a tavaszig. De hála Istennek, amint látom nem bubánat hajléka a ház. — Hogyan is üthetne ott tanyát a szomorúság, ahol az én Zulejka ke­resztleányom miut jó őrangyal sze- retetével vidám mosolyával még a borút is derűvé varázsolja. Gábor a szép leány felé fordult, ki rózsa szint öltött arcával, ajkain az öröm mosolyával elragadó jelen­ség volt. A nyári táborozásban a foglyoktól szerzett szükkörü tőröksző készletével török nyelven akarta üd­vözölni, de elakadt. — Sohase tárassza magát, kapi­tány dr, a török nyelv tördelésével — szólal meg a leány tiszta magyar­sággal — megértjük egymást most már magyarul is. Gábor örvendetesen meglepetve költeményét is, úgymond, nem a ma­gyarok ellen irta ; majd be fogják látni ezek, hogy csak a szlávokkal foghat­nak kezet, mert ellenségünk közös. Az egyetemes gyűlés is eleinte biza­lommal volt iránta, indítványait el­fogadták s 1834-ben az első egyete­mes egyházi névtár szerkesztését is reá bizták. B. Prónay Sándor egye­temes felügyelő, aki jobbágyai között a szép tót dallamokat szívesen éne­kelte, többször kitüntette figyelmével és bizalmával. Talán elfeledték, hogy hőskölteményében Dante példájára szláv pokolról is szól és Pulszkyt, Kossuthot, mint renegát tótokat eb­ben helyezi el, Ferenc osztrák csá szárt ellenben a szláv mennyország­ban. A szabadságharc kitörésekor Bécsben kapott egyetemi tanári állást, orosz ügynökökkel érintkezett s ha­lála (1852) után özvegyének a csá­szár szép kegydíjat biztosított Jubi­leumakor a turócszentmártoni ünne­pélyt betiltották s Bachát Dániel es­peres is Pesten nehéz helyzetben volt a prédikációjával. El lehet gondolni, mily erős jogot formált Kollár a kis Petrovicshoz és a lovashajdu két fiához már csak a szláv nevük révén is. De Petőfi izzó magyar lelkében hát nem jó talajra esett a pánszláv pap magvetése. A hatás ellenkező volt. A 13 éves Petőfi a tótság hazafiatlan részétől már itt fordult el. S hogy Aszódon, ahol pedig nem volt oka reá, oly hevesen fakadt ki ellenük, azt én Kollár sze­mélyiségének tulajdonítom, akiben sem a hazafíságot, sem az őszinte­séget, ami Petőfi jellemének egy má­sik ősvonása, nem lelte fel. Ha ko­tefeint fel. Úgy van bizony, öcsém — világo­sítja fel nénje — Zulejka magyar leány lett, gondolatban, beszédben. A magyar nyelv mielőbbi megtanu­lását tűzte ki célul, mikor hozzám jött. Szorgalmát és tehetségét — Lóra leányommal, míg itthon volt — nem győztük bámulni, — E meglepetésnek, Zulejka kis­asszony — szól Gábor — végtelenül örülök. Hálásan köszönöm, hogy a nyelvakadályt társalgásunkban ily fé­nyes eredménnyel elhárította Hasszán bejnek, törökül mondta, —• habár nehezen ment is — az üd­vözlő szavakat. Üdvözlését örömmel fogadta az öreg. Látszott, hogy bol­doggá teszi a találkozás a lovagias jóltevővel. Komáromba visszatérése előtt Gá­bor nyíltan megkérte Zulejka kezét. rábban Martiny, Hajnal és Balassa személyében az evang. lelkipásztort tisztelni tanulta, Kollár iránt ezt a tiszteletet nem érezhette. Azért nem kellett neki az ige sem, melyet ő hir­detett. Ha két év múlva Székács Jó­zsefet taníthatja, a vallástani osztály­zata bizonyára más lett volna. (Folytatjuk.) Vas Gereben. Irta: Hamvas József. A százesztendős évfordulók soro­zatában április hetedikén Kas Gereben emlékezetéhez értünk. 1823. április 7-én született a tolnamegyei Fürgé­dén. Családi nevén Radákovits József. Dunántúl olvasztotta ezt a családot is magyarságba. Dunántúl kohójában állandóan fo­lyik a leszármazott családok ma­gyarrá olvasztása. Itt nincs meg a Duna-Ti3za közének keménysége, forró lobogása. Sem a Tiszántúlnak elzárkózó lelkülete. Az átolvasztott leltekbe elég magyarságot tud adni a magáéból, nem úgy, mint a Fel­vidék, ahol a magyar csak pátrőnus volt és nem élet. Nem úgy, mint Er­dély. ahol a magyarság élete kifá­rasztó gátépítgeté- volt az egyre emelkedő, lomhán hömpölygő :omán áradattal szemben. Dunántúl szelíd lankás vidéke, derült, meleg, közlé­keny hangulatokat sugall lakóiba Itt első nap sem érzi magát idegennek az idegen és magáénak ismeri, amit megszeret. Vas Gereben nyughatatlan, szilaj lélekkel indult el az életbe. A hato­Azon kérdésére, hogy hajlandó volna-e vele megosztani egy élet örömét, bá­natát a hőn szeretett leány elrebegte a boldogító igent. Atyja pedig e sza­vakkal mondott frigyükre áldást: — Fiam, kérésedben leghőbb óhaj­tásom teljesülésének zálogát látom. Most már nyugodtan halok meg azon hitben, hogy egyetlen leányom bol­dogságát hű szereteted biztosítja. Áldja meg a Mindenható szívbeli szövetkezésteket. Örömmel üdvözölte az eljegyzést a jő háziasszony is. — Tudtam én — mondá moso­lyogva — hogy ezen ismeretségnek házasság lesz a vége. De ez rendjén Í3 van. Ily szép, jó leányt és ily da­liás nemes vitézt együtt látva az em­ber önkénytelen is azt gondolja : ezek egymás boldogítására vannak te­remtve. (Folytatjuk.)

Next

/
Thumbnails
Contents