Harangszó, 1923
1923-01-07 / 2. szám
5 él az igazság, éí az Isten, Irgalmas mihozzánk az Ég; Csak egy emlék, egy hit hevítsen : boltunk mi méri Leszünk mi még I Leszünk I Buda s Kárpátok állnak. Csak rakjuk az oltár tüzét: Üdv a Petöfi-Társaságnak. Ki e szent tüzet hinti szét. Most poharát ki-ki emelje, Petófi-Társaság. Reád, 5 kiáltsuk szent tűzzel betelve: Vivat, crescat et floreat I Sántha Károly. 1923. január 7. Az Úr oltalmában. Történeti elbeszélés. Irta : Kapi Béla. 46. folyt. Tizennyolcadik fejezet, melyben Rafanides prédikptor utolsó napjainak és csendes halálának története van elmondva. A prédikátor állapotában nincsen javulás. Lábain a dagadtság mindig feljebb terjed, oldalát hasogató fájdalom szaggatja. Lélegzete el-elfullad. Nem is fekszik ágyba, éjjel-nappal karosszékében ül. Hívei sűrűn látogatják. Nem is bocsáthatnak be hozzá mindenkit, de ó boldog, ha megszorítják kezét s hangjukról felismeri őket. Egyik nap a gyülekezet vénei együttesen jönnek. Fáradt, erőtlen ugyan, de azért a nagy asztalhoz ülteti őket, ő maga pedig az asztal- fóré ül, mint azelőtt szokott a tanácskozásokon — Még egyszer látni akartam kegyelmeteket I — mondja s erőteljesen zengő hangja tompán szól, mint a Juliska: Kié semmit se tud... nem is tudhat semmi mást, mint engem kínozni. Azért is a kútba ugróm, akkor aztán nem lesz sem Sándorja, sem Klárija ... de még Zoltánja sem, pedig Petőfi Sándor fia is Zoltán volt. Sándor: Igazán ? ... Hol, kitől hallottad ? Juliska: Az iskolában a tanitó úrtól. Kié is tudhatná, hogy Zoltán volt a fia, de kienek úgylátszik akkor is másfelé kalandozott az esze, mint most, azért nem hallotta, azért nem tuggya. Sándor.: Ez nagyszerű!... Hát tudod mit? __Majd a második fiunknak Zoltán le gyen a neve, de az első az szent, hogy Sándor lesz. Juliska : És a lányunknak ? Sándor: Legyen hát Juliska. Hiszen én magam is azt akartam ám, tudod ? ... Csak turucból ellenkeztem veled, amiért te is akkurát úgy tettél velem. .. HARANOSZÓ. posztóval letakart dob. Elmosolyodik. — Az ember csak hű marad régi szótárához, folytatja szelíd mosolygással. Lám, azt mondtam: látni akarom kegyelmeteket. Pedig szemeimmel ugyancsak nem látok már, de benső szememmel annál iakább látom mindnyájukat. Lelkembe jegyezve őrzöm meg arculatjukat. Hangja megreszket. Arcán lágy elfogódottság felhője borong. — Köszönöm a hűségüket, — mondja csendesen és lehajtja fejét. Az emberek szemüket törölgetik s önuralmuk nem nem elegendő néhány szó kiejtésére: A prédikátor vesz legelébb erőt magán. — Hűségre intem kegyelmeteket, folytatja kis vártáivá. Anyasientegy- házunket a hűség teszi erőssé. Engem is a kegyelmetek hűsége védelmezett meg az Ur kegyelmessége mellett Ne is várják egyházunk sorsának hirtelen javulását. Hasztalan mutatják egynémely törvényben és intézkedésekben türelmességre való hajlandóságukat. Farkas változtatja szőrét, de természetét sohasem. Ellenségeinkben farkas lakozik s hasztalan mutatnak bármit is, megfojtásunkra törekesznek. A gyülekezet vénei némán bólintanak. A prédikátor egy szempillantásig vár, azután feléjük fordítja fejét. Mindegyik felé néz néhány pillanatig s azután megismétli utolsó gondolatát: — Hűségre vagyon anyaszentegy- házunknak szüksége I — Úgy vagyon !... Megértettük I ... mondják az emberek. Szunyogh András bekönyököl az asztalra és fojtott hangon súgja: — Felső Magyarországból érkező vásározók mondták az országos vásáron, hogy egy Dubovay Gáspár nevezetű, hitünk szerint való ember holttestét kiásalták, hóhér által megégettették s hamvait a Vág vizébe szóratták, mivelhogy halálos órájában az erőszakkal szájába tett ostyát kiadta. Rafanides arcán megmarad a csendes békesség nyugalma. — Megtörténik az ilyesmi, mondja halk, nyugodt hangon, de nem Isten áldása nélkül. Dubovay Gáspár szétszórt hamvát felitta a Vág vize, tovább hömpölygette a Duna árja. De a nap felcsókolt belőle egy-egy víz- cseppet, azt azután harmatként ráhullatta a földre. Az emberek belélegzik... A hitvallók példája hősöket nevel... 11 Szavai lassanként mormolásba csendesednek, feje mellére hanyatlik. Az emberek felállnak. A lábak csosz- szanására megint felemeli fejét s feléjük nyújtja kezét. — Hűségért hűséget, ez az én búcsuzásom. Hűségemért fizessenek hűséggel drága anyaszentegyházunk- nak s hűségükért hűséggel fizet egykor megváltó Krisztusunk I... Csendesen lépegetnek ki, mintha templomból jönnének. A prédikátor ereje szemlátomást hanyatlik. Teste összeesik, melle behorpad Lelke azonban töretlen. Olyan mint az összeomlott oltár, melynek kövei közt még mindig világító lánggal ég az áldozati tűz. Olyan mint a ledőlt templom, melynek romjai közül hatalmas orgonabűgás tör elő Isten dicsőítésére. Hanyatló haldoklásában is emberóriás. — Márton, — mondja egy délután, — egyházunk prédikátorai nem csudatevői, hanem bizonyságtevői az Istennek. Palástjukon isteni elhivatásuk az egyetlen fényesség. Lekicsinylik őket, mivelhogy szegények. Kigúnyolják, mert hogy egyszerűek. De ha Krisztust híven szolgálják, ők lesznek a sötétségben világító fáklyák. Emberhangok zűr-zavarában ók lesznek az isteni szózat harsonásai. Bűnös Sodornák tobzódásában ők lesznek az ítélkező Isten igaiságának megmondó! ... Kimerültén elhallgat s mellére hor- gasztja fejét. Percek múlva ismét megszólal: — Márton, jöjj ide I... Végig akarom tapogatni arcodat Fejét fia fejéhez hajtja Azután mintha altató mesét mondana, csendes mormolással folytatja: — A prédikátor akkor találja meg az ó dicsőségét, ha saját dicsőségét elveszti s felismeri a Krisztus dicsőségét 1... Márton édesapja kezére hajtja fejét. — Megnyughatik édesapára, a Krisztus bizonyságtevője leszek I... Mária asszony aggódva szól közbe: — Nyughasson egyet, édes, jó uram 1 Rafanides a fejével tagadólag int. — Ne bántsd, Mária, odalenn úgy sem lesz egyéb, hanem csak pihenés. Kis idő múlva maga mellé szólítja mindnyájukat. Eléje térdelnek s ó azután arcukat, hajukat végigsimitja. Ujjai tapogatózva siklanak végig a homlokon, szemeken, az álion, mintha minden vonásukat ki akarná tapintani. Közben nem szól semmit sem. Végezetül csak ennyit mond:
